94. nap

Viszlát Izland

Megvolt az utolsó koránkelős reggel is. Szerettem volna időben beérni a hostelbe, hogy tudjak reggelizni, elkészülni nyugodtan mindennel és még elmenni egyszer az uszodába. Végül fél kilenc fele járt az idő, amikor beértem és majdnem annyit fizettem a taxiért, mert busszal nem tudtam menni, készpénz hiánya miatt (csak pontos készpénzzel lehet a buszon fizetni), mint amennyit a reptéri buszért kellett volna (ezt ingyen kaptam a hosteltől). De ez van, most az egyszer fizettem én a taxit s sokkal kényelmesebb volt, mint bárhogy máshogy lett volna a sok csomaggal.

Reggeli után készítettem még egy pár képet, elbúcsúztam mindenkitől és levittem a csomagokat a megörzőbe. Edoval az uszodánál találkoztunk 10-kor, megkértem, hogy jöjjön el, nem akartam egyedül menni. Kicsit szomorúnak éreztem volna 3 hónap után az utolsó napomat egyedül tölteni, még akkor is, ha önmagam megismerése és felfedezése volt az eredeti célja ennek az egésznek.

Beszélgettünk még egy jót, élveztük a szakadó esőben a melegvizet és a gőzfürdőt. Kettőre mentünk vissza a hostelbe, hogy befóliázzuk a csomagomat. Meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy egy normális étkezési fóliánk volt egészen jó munkát végeztünk. Két hátizsákot kellett összecsomagolni valahogy egyetlen csomaggá, mert csak egy feladott poggyászom lehet, ami elvileg nem haladhatja meg a 23 kg-t. Az összes létező csatot, madzagot, zsinórt és kötőt átfűztük egymáson, hogy biztos legyen, hogy megérkezik egyben a két táska. Ezek után ölbevettem a csomagot s megméretkeztem vele, hogy ki tudjuk deríteni, mennyire nehéz. Ugyan a mérleg nem volt a legtökéletesebb, megállapítottuk, hogy nagyjából üti a 23-kgt. Reménykedtem benne, hogy nem több és nem kell a mesterművet a reptéren szétcsomagolni. Mire végeztünk a fóliázással úgy nézett ki, mint egy nagy gyerekülés, amit valamiért megtámadott egy pók a Gyűrűk Urából. Mikor ezzel is megvoltunk készítettünk agy gyors ebédet, ettünk és vártunk.

Jó időben készen lenni, de várni az elindulást sosem szerettem. Főleg akkor nem, ha búcsúzni kellett. Már nem kezdünk bele ilyenkor jó beszélgetésekbe, mert bármikor megérkezhet a busz, fojtogat a sírás, de nem akarok engedni a késztetésnek, csak nézzük egymást és várjuk, hogy történjen valami, de valahol a lelkem mélyén csak még 10 percet kérek, csak még egy szép emléket és ugyanakkor nem bírom már a várakozást, mert tudom, hogy ha nem érkezik hamarosan a busz, akkor ez csak egyre rosszabb lesz, de ha meg megérkezik, akkor elvisz és nem lesz még 10 perc és még egy kedves perc itt.

Elrepült ez a három hónap és most, a reptéren ülve és várva a két óra késésben levő gépet, nehéz kicsit írni. Kavarognak bennem a gondolatok, ég a szemem és a dübörög a fejem a sírástól. Szép volt, csoda volt és remélem, hogy ezt a csodát magammal viszem és magaban hordom ezentúl.

Nem tudok most ennél többet írni, ezért is harocoltam már kicsit önmagammal. Köszönöm Nektek! Sokat tanultam Tőletek és általatok is, ha nem lett volna a blog, ha nem lettetek volna Ti, akkor valószínüleg kevésbé lettem volna figyelmes, érzékeny mindarra, ami körülöttem történik. Volt, hogy úgy ültem le írni, hogy úgy éreztem nem történt semmi és ötletem sem volt, mit mondhatnék Nektek azon kívül, hogy dolgoztam, de ahogy elkeztem pörgetni az eseményeket, mindig rájöttem, hogy mennyi szép dolog történt, hogy mindig van amiért hálásnak lenni. Köszönöm Nektek a támogatásotok és a lelkesítéseteket.

A repülőm elvileg 19:15-kor indult, gyarkolatilag 21:00-kor kezdjük majd meg a beszállást, de már féllábbal otthon vagyok. A további viszontlátásig küldök még egy ölelést és sok-sok szeretetet Nektek! Köszönöm! Mindent, mindenkinek! Hála