Jó napot mindenkinek! :) Legalább annyira szépet, mint amennyire az enyém volt.
Tegnap nem írtam, ne haragudjatok! Úgy terveztem, hogy veletek kezdem a napot újra, de visszatettem a fejemet, hogy imátkozzak és természetesen visszaaludtam.
De hogy egészen őszinte legyek, nem is nagyon lenne miről, leszámítva a vihart. Rettenetesen dombolt egész nap, fújt a szél, szakadt az eső és nagyjából bőrig áztam, amíg hazaértem. Otthon pedig örültem, hogy bentről hallgathatom s bebújtam az ágyba olvasni s belealudtam a könyvembe. Annyi történt még, hogy megbeszéltük Jannal, hogy felvisz a gleccserre mam ha elmegyek a Sólheimajökull lábához.
Ma reggel, mint már mondtam, kicsit elaludtam, de mivel szabad napom volt, nem zavart nagyon a dolog. Pakoltam magamnak gyorsan két szendvicset s kezemben egy szelet citromoslepennyel már mentem is a buszmegalló fele, hogy jussak ki a városból s kezdhessek stoppolni, uticél Sólheimajökull Icelandic Mountain Guides kunyhója, 160 km-re innen. Nagyjából két perc stoppolás után vett fel egy izlandi férfi s az út nagyobbik felén elvitt. Megtudtam tőle, hogy Izland a világ legnagyobb banántermesztő vidéke, hiszen itt a legnagyobb az egy főre eső termesztett banánok száma :)) . Egy óra kocsikázás után az is kiderült, hogy Ő az egyik fellépője a "Hogyan legyél izlandi - 60 percben" című stand-up comedy-nek s készségesen meghívott október 22.-én a következő előadásra.
A következő sofőr, aki megállt, nagyjából újra öt perc várakozás után, az egy kínai lány volt, aki most Ausztriában dolgozik és az anyukájával utazott. Aranyosak voltak nagyon. Mivel Ők tényleg turisták voltak s nem helyiek, sokszor álltunk meg s egészen sok időt töltöttünk egy-egy helyen, de nem bántam, nem siettem sehova, tudtam, hogy kettőig megérkezünk s lehet, hogy kettőkor még Jan fel kell vigyen egy csoportot előttem.
A lány, mint utólag kiderült, nem is annyira lány, 30 körül jár, de tényleg nagyon kedves volt. Sokat beszélgettünk míg sétáltunk s közben szertefoszlott minden előítéletem a kicsi kínaiakkal szemben. Túlzás azt mondani, hogy megértettem, hogy miért rohangálnak mindenhol selfie botokkal, de elmondta, hogy mekkora rituáléja van náluk a fényképnezegetésnek, hogy ezek nagy, családi események. Mondta, hogy ha szeretném letesznek valahol, még az első vízesés (Seljalandfoss) előtt, mert Ők el fognak időzni, de miután kiderült, hogy Ők is pont ugyan ahhoz a kunyhóhoz készülnek, mint én, jobbnak láttam maradni és élvezni a társaságukat.
Furcsa volt egy kicsit újra a Skogafoss alatt állni, ezúttal Albertó nélkül (itt ért végét a három napos kirándulásunk), de azért most is szép volt.
Fél kettőre érkeztünk meg a parkolóba, ahol érzelmes búcsút vettünk egymástól s felajánlotta, hogy ha akármikor Bécsbe megyek, lakhatok nála, de ha nem is akarok, legalább látogassam meg.
Kicsit tanácstalanul sétáltam körbe a helyet, mert az egyetlen épület az egy kávézó volt, híre hamva sem volt semmilyen hegyi vezetőnek. Aztán találtam egy mikróbuszt a feliratukkal, utána pedig még egyet és egy harmadikat is. Rövid várakozás után megjelent Jan is, épp visszért egy túráról s azt mondta, hogy nincs már több kliense mára, mehetünk. Kaptam krampont s egy jégcsákányt, megmutattam hogyan kell őket használni s indultunk is.
Fantasztikusan szép volt. Olyan kék árnyalatok pompáznak fent, amilyen sehol máshol nem láttam még s nagyon jó érzés, hogy a krampon beleakad a jégbe és gond nélkül állsz a jégfalon. Csodálatos látvány és élmény volt. A gleccser folyamatosan olvadm ezért kis alagutak, barlangok, járatok, patakok és vízesések vannak mindenhol, amiket át kell mászni, át kell ugrani. Megértettem, hogy miért írják annyi beszámolóban, hogy a gleccseren eltévedni könnyű. Ha bent vagy egy árokban nem nagyon tudsz csak egy irányba menni s könnyű eltévedni a sok repedés kerülgetése közben. Annyira vegyes érzelmek kavarogtam bennem odafenn: élveztem a kramponok nyújtotta stabilitást, erősnek és biztosnak éreztem magam, közben pedig annyira kicsinek a gleccserhez képest, de egy biztos, ide még visszamegyek. (Az ide nem feltétlen a Sólheimajökull-ra vonatkozik).
Visszafele Jan elvitt Skogarig, az első, aki felvett egy francia házaspár volt, de velük csak 5 km-t utaztam együtt, utána ők letértek a főútról, én pedig stoppoltam tovább. A következő autó egy lakókocsivá átalakított mikrobusz volt, amit egy cseh srác vezetett, aki a nagytatájával utazott. A hátsó ülesén egy román házaspár ült, Ők egy helyen dolgoznak, onnan ismerik egymást. Ők voltak az első románok, akikkel találkoztam (ha a kollegákat nem számítjuk) s rá kellett jönnöm, hogy mennyire elfelejtettem románul. Hihetetlenül nehezemre esett románul beszélni, nem jutottak eszembe a szavak csak magyarul vagy angolul de még véletlenül sem románul.
Ők Selfoss-ig hoztak, innen már csak kétszer váltottam autót s vissza is értem. Az első egy hely vízszerelő, aki Hveragerdinél tett le, s utána, egy magát híresnek nevező halász volt a söfőr. Mint kiderült horgászúszókat tervez itt s indiában van egy cége, akik elkészítik, de boldog, 13 unokás nagytata már.
A legtöbbet a buszra vártam ma a megállóban, ahol az utolsó kísérőm kitett, 20 percet. Mostmár itthon, lassan készülve egy meleg zuhanyra, hogy nagy mosollyal az arcomon elalhassak.
Hálás vagyok a mai napért nagyon :) rengeteg jó embert ismertem meg s hiszem, hogy a többi ember is körülöttünk ennyire különleges, még akkor is, ha sajnos sokszor nem vesszük észre.
Élvezzétek a kilátást, én is megtettem. Puszik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése