Egyszer fejezzük be a tegnap előtti történetet: A francia pár több, mint valószínű, hogy hallotta, hogy bent vagyok, nem nagyon lepődtek meg, amikor kinyitottam az ajtót s így már annyira nem vicces a story, de amíg azt hittem nem tudnak rólam, az volt. Különösebben nem zavartatták magukat, folytatták a már megkezdett vacsorát. Én pedig egy hidegvizes zuhanyzás után, mert melegvíz nem volt, kialakítottam magamnak egy olvasósarkot az egyik kagyló mellett. Annyira berendezkedtem, hogy úgy éreztem megér egy képet (na jó, kettőt)
Aránylag korán feküdtem, olyan 9 körül, de akkor vak sötétség volt. Aztán valamikor, nagyjából egy órával később érkezett még valaki, hallottam, hogy sátrat húz s addigra felkelt a Hold s bevilágította kicsit a helyet.
Reggel korán, még sötétben keltem s legnagyobb meglepetésemre a sátor teljesen száraz volt. Összepakoltam mindent s mire kezdett pirkadni már háton hátizsákkal úton voltam. A terv az volt, hogy felsétálok a völgyön a jelzett úton, ami egy másik kempingnél ér véget s ott stoppolok vissza s meglátjuk majd, hogy meddig érek, jó lenne, gondoltam, bár Akureyriig visszamenni, mert ott van a következő kemping, ami még nyitva van. 12 óra volt, amire kiértem a Vesturdalur nevezetű kempingbe és habár gyönyörű dolgokat láttam már nagyon el voltam fáradva. Sok bizarr bazaltformáció között vezetett az út, a szél elég erős volt, mint általában és egyetlen emberrel sem találkoztam. Nem éreztem az idő múlását sem igazán, nem világosodott ki jobban és nem lett melegebb 12-re sem, mint volt 9-kor, a felhők teljesen eltakarták a napot. A parkolóban egyetlen autó sem volt s itt kicsit elkeseredtem, de megvígasztaltam magam, hogy innen csak 12 km Asbyrgi a "főúton" (ez az az út a Dettifosstól, ami nem igazán járt, elég rossz minőségű földút - az itteni standardokhoz képest rossz minőségű). Elindultam és valahogy nagyon nehezen fogytak a kilométerek, de az volt az érzésem, hogy az éjszakát már Reykjavikban töltöm.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon azért ez az érzés, mert szeretnék már emberek közé kerülni és remélem, hogy visszaérek, vagy mert még mindig félek egyedül vagy csak megérzés, hogy így lesz. Végül abban egyeztem ki önmagammal, hogy "bárhogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem, a sors ezer rejtelem, bárhogy lesz úgy lesz" s "légy elégedett szívem"... Nem sokkal később jött két autó, az elsőben egy kínai-japán házaspár volt, ők vettek fel s visszavittek Asbyrgibe. Meg akarták nézni a völgyet s az Ő útjuk a Myvatn tó partjára vezetett, de azt mondták, hogy ha még mindig ott leszek, amikor Ők visszaérnek a sétából, elvisznek Húsávíkba.
Elindultam a főúton, ami már tényleg főút, szép, aszfaltozott, AZ út Asbyrgi és Akureyri közötti út. Csodával határos módon senki nem járt arra. Nem mondom, hogy túlságosan zsúfoltak lennének errefele az utak, de azért legalább 3-4 percenként szokott jönni egy-egy autó. Most az első olyan 10 perc után jött s ugyan megállt, de nem arra tartott, ahova én szerettem volna menni. A második autóval viszont már nagyobb szerencsém volt, egy német fodrász vezette s elvitt egészen Húsávík végéig, majdnem a parkolóig. Húsávík szép kisváros, de tényleg kicsi. Egy pár színes ház és egy szép tempom az egész. Otthon egy közepes méretű falunak felelne meg.
Húsávík végén a parkolóban sem kellett sokat várnom, nagyjából az ötödik autó vett fel s mielőtt Ő kérdezte volna meg, hogy hova megyek én tettem fel a kérdést, s mondta, hogy egészen a reptérig, ami még Reykjavikon is túl van 45 km-rel. Szóval csatlakoztam hozzájuk, mint kiderült, két lengyel munkás volt, akik az építkezésen dolgoznak Húsávík másik végén. Egy mikrobusszal utaztak, s ugyan nekik is elég sok csomagjuk volt, nyugotan volt helyem s szinte egész úton lengyelül beszélgettek, így nyugodtan volt időm csodálni a hegyeket és még aludni is kicsit.
Este 9:30 körül értem haza, s ugyan nem volt olyan késő, nagyon fáradt voltam. Jól esett újra a meleg ágyban aludni. Mára nincs túl sok terv, pihenek, ruhát mosok, kipakolok s elmegyek az úszodába. Lehet, hogy még találkozom egyet Jannal, de semmi nagy extra kirándulás.
Féltem elindulni egyedül, de így visszanézve az egészre nem volt miért s örülök, hogy így alakult, hogy egyedül voltam. Leküzdöttem valamennyire a magánytól való félelmemet s volt időm bőven gondolkozni. Helyrepakolni magamban az itt történteket, elmélyülni kicsit és átértékelni ezt a három hónapot. Hálát adni mindazért, ami itt történt: a bennem és körülöttem végbement változásokért, a leckékért, amiket megtanultam, az emberekért, barátokért, akiket megismertem, a sok szép helyért, amit volt alkalmam meglátogatni és nem utolsó sorban a munkámért. A képpekkel kicsit később jelentkezem, addig legyen egy nagyon szép napotok, keressetek és találjatok apró csodákat :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése