6.nap

Tanulságok

Nagyon sokat tapasztaltam a mai napon, sok minden történt és változott, főleg bennem és nem a külvilágban. Sokat gondolkoztam azon, úton hazafele, hogy úgy írjam-e le a dolgokat, ahogy megtörténtek, ahogy éreztem, vagy úgy, ahogy mindenki számára emészthető. Végül úgy döntöttem, hogy ez az én blogom, nem azért írom, hogy népszerűségre tegyek szert, hanem, hogy hírt adjak magamról, hogy a családom és a barátaim tudják, mi van velem és nem utolsó sorban azért, hogy majd 20-30 év múlva könnyebben idézhessem fel az emlékeimet. Szóval úgy írom le, ahogy megéltem.

Talán ott érdemes kezdeni, hogy nem hiszek a véletlenekben. Mindenkinek szíve joga abban hinni, amiben szeretne, én azt hiszem, hogy minden okkal történik, és úgy érzem, hogy ma ez többszörösen alátámasztódott.

Reggel korán indultam ma is, ettem a hostelnél, s kimentem a busszal a hegy lábához. Érdekesen működik itt a tömegközlekedés. A turista buszokon és az autón kívül egyetlen lehetőség van az utazásra, a reykjaviki busz, ami az egész országban jár. Számomra nagyon furcsa a redszer, megvan, például, hogy az 57-es busz Reykjavikból Akureyribe megy, s közben megáll x helyen. Ha 10 km-t akarsz menni vele, akkor egyet kell azokból a kicsi jegyekből bedobni a sofőr melletti gyűjtőbe, ha tovább akarsz menni, akkor többet. Szóval én két jeggyel eljutottam a hegy lábánál levő vendéglőhöz, ahonnan indulnak a "jelzések".

Ez is furcsán működik. Nem találtam még igazi domborzti térképet, olyat, mint otthon. Amit használni lehetne, ha az ember kirándulni megy, amin rajta vannak a távolságok, a szintkülönbségek, nevek, csúcsok, jelzések. Lehet, hogy azért, mert itt nincs ilyen. Igazából jelzések sem nagyon vannak. Biztos sokan ismeritek a viccet a székellyel és a feleségével (nem fogom elmesélni), itt is ugyan az a mentalitás. Van egy jel valahol az ösvény egyik végén, aztán, jobb esetben, ha van egy kereszteződés van még egy, "majd ha változik valami, szólok" alapon. Az út elején volt egy térkép, ami érdekesen nézett ki, gyorsan készítettem róla egy képet, hogy bár annyi legyen nálam, ha történik valami s azzal elindultam felfele, másik 6 ember kíséretében. Hébe-hóba akadt egy-egy jelzés (egy térdmagassaig bevert vékonyabbacska farúd, aminek a teteje le volt festve). Kiértünk a nyeregbe, ott volt egy pihenőhely, itt maradt le a többi hat ember, habár azt hiszem, ők nem is jöttek tovább. Nekem az volt a tervem, hogy végigsétálok a gerincen s a másikfelén lejövök. A térkép szerint ez volt a lehető leghosszabb út, amit 4-5 óra alatt lehet teljesíteni. Felértem a nyeregből egy csúcs lábához, ahol egyszercsak eltünt az ösvény, a sziklán ment tovább az út, időnként voltak láncok, ami segített.

Fent a gerincen, pedig kezdtem megérteni, hogy miért hisznek a helyiek az elfek létezésében. Az egész hegy tulajdonképpen óriási sziklák sokasága, amiket benőtt jó vastagon a moha. Ahogy lépsz, elsüllyed a lábad majdnem bokáig a mohában és hallani lehet, ahogy a lábad alatt mozdulnak, csikorognak a kövek. Nagyon érdekes érzés. Pont emiatt viszont nagyon lassan lehetett haladni, s ahogy egyre zavarosabbak lettek a gondolataim, úgy váltott egyre rosszabbra az idő is. Elkezdett esni, köd lett. Fent nem volt egyáltalán ösvény, mindenki, aki arra jár, megy, amerre tud a kövek között. Időnként feltünt a ködben egy-egy magasabbra rakott kőkupac, ami lehet, hogy jelzésként kívánt szolgálni valamikor. Én csak azt tudtam, hogy egyre nagyobb a köd, egyre jobban esik és egyre inkább uralkodik el rajtam valami olyan érzés, amit még nem tapasztaltam. A hegyre haza megyek, és mindig feltöltődöm, most pedig valahogy még zavarosabb lett a fejemben minden, mint induláskor volt. Elkezdtek ponyogni almamag nagyságú jégdarabkák. Időnként megálltam és megnyugtattam magam, hogy ahol feljöttem ott le is tudok menni, időm van bőven, nincs okom pánikra. Mégis, valahogy nem éreztem úgy, hogy igazán tisztán tudnék gondolkodni. Követtem a gerincet és a szikla szélét, hogy biztosan ne veszítsem el az irányokat, s közben megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ha másképp nem, a patakban/patakparton biztosan le lehet menni. Az a vendéglő mellett folyik el, ha minden kötél szakad, az első gleccser alól kicsordogáló patakot követem s ha csak nincs rajta egy rohadt nagy vízesés, le lehet menni rajta. Beereszkedtem egy cirkuszvölgybe, ahonnan három patak is indult, elmentem mind a három patak mellett egészen a sziklaperemig, lenéztem, s hát mind a háromnál rohadt nagy vízesés, kettő átfolyt még egy-egy következő jégfolt alatt is. Aztán a harmadik kiszögelés után megláttam, hogy valami ösvényszerű kanyarog lefele a negyedik kiszögelés oldalában, megörültem és elindultam rajta lefele. Ahogy távolodtam a gerinctől, egyre nyugodtabb voltam, egyre tiszábban és racionálisabban tudtam gondolozni s az eső is egyre csendesedett. Amikor leértem azoknak a jégfoltoknak a magasságába, amiket láttam fentről, akkor leültem egy kőre s megnyugodtam teljesen. Csak néztem a sziklákat, hálát adtam, hogy épségben lejutottam, meditáltam kicsit s elkezdtek potyogni a könnyeim. Amikor újra elindultam, már találtam valami jelzésfélét és könnyen lejuttam a vendéglőig.

Nagyon sokat tanultam ma magamról is, a hegyekről is. A legrosszabb dolog, amit tehetsz, hogy pánikolsz, amit így letről könnyű tudni, fent már kicsit nehezebb megoldani, de végül sikerült, aminek nagyon örülök. Sírás közben tudom, hogy ott hagytam valamit magamból a hegyen és úgy érzem, hogy vissza fogok még oda menni, de ennek így kellett lennie. Érdekes, hogy (habár tudjuk, hogy az iPhone-ok nem bírják a hideget) a telefonom akkor merült le, amikor a legnagyobb jégeső volt, és meg szerettem volna nézni még egyszer a térképemet és az órát, hogy tudjam, mennyire kell siessek. Amikor pedig leértem, megnyugodtam, vissza tudtam kapcsolni (addig hiába próbálkoztam vele), de akkor is csak annyira, hogy megnézzem az órát, amikor képet szerettem volna készíteni az útról, ahol lejöttem, megint kikapcsolt. Lent, a vendéglőnél sikerült megint elindítani, és láss csodát, működött. Egészen hazáig, itthon merült le teljesen. Érdekes. Legalábbis nekem annak tűnik.

Amit meg szintén ma csináltam előszőr egyedül: a stoppolás. Láttam a buszmegállóban, hogy még másfél órát kéne várnom a következő járatra, s úgy döntöttem, nem érdemes, kicsit még mindig vizes voltam, s habár a szél nem fújt, nem volt kedvem ott üldögélni. Ezért kiálltam a parkoló szélére, és meglepően gyorsan, 8 perc múlva egy bőrüléses hófehér Mercedes terepjáró vett fel (mondanom sem kell, hogy én eleg koszos voltam). Egy 40 körüli nyakkendős úriember vezette, rendes volt, elhozott Reykjavikba, a lakástól nem messze, egy buszmegállóban szálltam ki.

Hálás vagyok nagyon a mai napért, még akkor is, ha kicsit kalandosra sikeredett. Köszönöm Anyuéknak és Apuéknak, hogy annyit vittek a hegyekbe, kellő tapasztalat nélkül nem biztos, hogy így boldogultam volna :) Sajnos, (akinek nincsen esze, legyen notesze, nekem reggel egyik sem volt) a kamerából a kártya itthon maradt, úgyhogy a telefonommal fényképeztem, amennyit tudtam.

Mai leckék összegezve: 1. A rohanás nem jó társ, megéri 10 perccel korábban kelni és mindent leellenőrizni, ha kell, kétszer (hogy ne cipelj egy fényképezőgépet hiába)
2. A hegy azt adja, amit adni akar. El kell fogadni, boldogulni kell.
3. Mindig van legalább egy lefele vezető, járható út, csak türelmesen kell keresni.
4. A pánikolás a lehető legrosszabb megoldás.
5. Egyedül kirándulni, eltévedni annyi, mint elveszteni és megtalálni önmagad újra. Ha valaki már járt eleget társasággal kirándulni, mindenképp ajánlom. Fantasztikus találkozás.

Lehet, kicsit rémisztő, ahogy leírtam a dolgokat, igyekeztem visszaadni azt, ami bennem volt, amikor ott voltam, de nem kell megijedni, pánikolni, aggódni, jól vagyok, bármikor megismételném, gyönyörű helyeken jártam.

Térkép

Felfele menet még kicsit Fellegvár hangulata volt

A nyeregből a kilátás, ezzel a csúccsal kezdődött a gerinc

Itt fogyott el az ösvény és kezdődtek a láncok

A távolban látszik Reykjavik, lassan gyűlnek a felhők

A geinc vége

A kicsi fehér pöttyök a jégdarabok

Nem életem legjobb képe, de ez a kicsi virág akkor nagyon sok erőt adott. Nagyon át tudtam érezni a helyzetét

A hófolt, ahonnan indultak a patakok

Az utolsó kép, mielott a telefonom kikapcsolt

Már a parkolóban készülve a stoppolásra, látszott az egész gerinc