Egy hónapja Izlandon

Mint mondtam, a tegnap elég nyugodt nap volt, így sok időm volt gondolkozni, s íme az eredménye:
Amit Izlandon tanultam egy hónap alatt:

• Megtanultam megbecsülni a munkámat. Rájöttem, hogy ha én nem teszem senki más sem fogja, s ez így működik a legtöbb dologgal. Ha én nem becsülöm meg, mástól miért várnám el, hogy megtegye? S habár sokszor nem látszik, hogy dolgoztam, mert mire befejezem már lehetne előről kezdeni, azért én tudom, hogy megcsináltam, a tőlem telhető legjobban s ez elég.
• S ha már a tőlem telhető legjobbannál tartunk, talán most értettem meg igazán Barnabás szavait, amikor azt mondta, hogy " nem nekik, magadnak dolgozol". Ez tényleg így van. Megtanultam úgy hozzáállni, hogy a saját maximalizmusomat elégítsem ki a munkám végzésével s nehezen, de félre tudtam tenni azt az érzést, hogy nem értékelik a munkám.
• Sokat tanultam a Hegyekről is, s arról, hogyan lehet és kell kirándulni. Cipelve azt, az ugyan nem sok felesleges dolgot, rájöttem, hogy mennyi mindent lehet nélkülözni. Elfogadtam, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, például az időjárás, de ha jól állsz hozzá, akkor az sem fog zavarni. Megértettem, hogy a Hegy az, amihez nekünk kell alkalmazkodni ahhoz, hogy megláthassuk, megérzehessük a csodákat, amiket őríz. Hogy kitartónak és türelmesnek kell lenni. 
• Megtanultam egyedül lenni. Otthon nehezemre esett több napot egyedül lenni otthon (ugyan nem sokszor volt rá példa). Amióta itt vagyok, ez nem jelent gondot. Szívesen vonulok el egyedül a tengerparta, csak hogy egyedül legyek, hogy meditálni, gondolkozni tudjak. Jó dolog a közös program, de egyedül lenni is jó. Szükséges időt tölteni önmagunkkal, hidjétek el, jó társaság. 
• Egyszer régen, egy vallásórán Zsolttal a szőlőmunkások példázatáról beszéltünk s azt hiszem most értettem meg igazán. Miután megírtuk a munkaszerződést eléggé el voltam keseredve (sokkal kevesebbet keresek, mint az alkalmazottak, noha ugyan annyit dolgozom), de egy hosszas tengerparti elmélkedés (és némi otthoni támogatás) után rájöttem, hogy tulajdonképpen mindent, amit megígértek, megkaptam. Van egy (fél) szobám a lakásban, ehetek regglit, s ha szeretnék, ebédre ehetek szendvicset, vagy, ha van, közös ebédet, bármikor elvehetek egy biciklit és van buszbérletem, ingyen vehetek részt szinte bármilyen szervezett kiránduláson illetve fogok kapni némi zsebpénzt, ami elég kéne legyen a maradék két étkezés fedezésére s az esetleges költségekre, amikor utazom (kemping, tusoló, kaja stb). Nem fogok tudni megtakarítani, ha rendes kajákat szeretnék enni, de sok élménnyel gazdagodom. S így visszagondolva, nem is az esett rosszul, hogy mennyit keresek, hanem, hogy mekkor a különbség az én fizetésem és egy rendes fizetés között. 
• Sokkal hálásabb vagyok, mint voltam indulás előtt. Hálás vagyok minden otthonról kapott üzenetért s sokkal jobban tudok örülni már az apró dolgoknak is. A csillogásnak az emberek szemében, a napsütésnek, a sok otthon ajándékba kapott (és itt nélkülözhetetlen) dolognak (köszönöm még egyszer a hihetetlenül jó túrafelszerelést: nadrágot, esőkabátot, lábszárvédőt, bakancsot, hátizsákot s minden mást). Ez pedig egy nagyon jó érzés és hihetetlen lendületet és energiát ad. Úton hazafele Skógár-tól csak ültem a buszon és potyogtam a könnyeim, mert annyira átjárt ez az érzés. Hálás voltam, hogy meg tudtuk csinálni, hogy ennyire szép időnk volt, hogy épségben értünk vissza, hogy mindenem megvolt, amire szükségem volt a túra alatt, hogy megismerhettem Albertot és saját magam egy másik oldalát...egyszerüen csak boldog voltam. 
• Elkezdtem tárgyak és pénz helyett emlékeket és érzéseket gyűjteni. Hozzá kellett szoknom, hogy el kell engedni dolgokat, hiszen minden folyamatos változásban van, emberek sétálnak ki-be az életembe, minden héten búcsúzok valakitől, akit lehet, hogy soha életemben nem fogok többet látni, mégis, a sok közös élmény összeköt. S jobban járok, ha megszokom és kinövöm a ragaszkodásomat mindenhez és mindenkihez. Szóval szokom az elengedést. 
• Ehhez kapcsolódik a változások megszokása. Amelőtt megérkezdtem, azt hittem, rugalmas vagyok és könnyen alkalmazkodom. Itt megbizonyosodtam róla, hogy annyira nem. Viszont kénytelen voltam belerázodni, mert ha tetszik nekem, ha nem, itt a dolgok változnak. Sokkal nyitottabbnak érzem magam, hiszen nincs idő arra, hogy sokat ismerkedjünk az emberekkel. Hogy megérdeklődjük egymást kedvenc színét és ételét. Ha ezekkel foglalkoznánk, akkor sosem ismernénk meg egymást és nem lenne alkalmunk igazán jó beszélgetésekre. Így megtanultam nyitottabbanak és alkalmazkodóbbnak lenni.
• Megtapasztaltam, hogy ha mosolygok, a világ visszamosolyog. Ezt nem kell kifejteni.
• Rájöttem, hogy ha már magamért dolgozom és úgy, hogy én elégedett legyek magammal, akkor a munkám nem ér végét akkor, amikor bezárom a kasszát. A városban is a kemping vendégeinek a "recepciósa" vagyok. Nem egyszer történt már meg, hogy a városban sétálva összefutottam egy-egy vendéggel, akik nem csak bejelentkezni jöttek hozzánk, valami ennél nagyobb problémájuk volt. S megálltam, mosolyogtam és megkérdzetem, hogy sikerült-e megoldani. Annyira jól esett látni a meglepett, boldog mosolyt az arcukon. Éreztem rajtuk, hogy nagyon jól esik nekik, hogy foglalkozunk a problémáikkal s hogy nincsenek egyedül, hogy számíthatnak a segítségünkre.   
• Elkezdtem leküzdeni a bennem lakó óriási versenyszellemet, köszönet érte Heidinek és Cecilenek.
• Egyre jobban kiismerem az embereket, egyre rövidebb idő alatt, aminek örülök
• S ami természetes, megtanultam könnyedén angolul beszélni (még ha nem is fejezem ki magam mindig helyesen), tanultam egy csomó dolgot Izlandról és a környékről
• S végül, de nem utolsó sorban megtanultam, hogy (szinte) miden újrahasznosítható. 

Köszönet mindenkinek azért a sok-sok szeretetért és támogatásért, amit kaptam Tőletek, közvetve vagy közvetlenul. Ölelés, puszi mindenkinek