(Bárhol lehetünk, csak a Földön nem)
30. nap
Hvanngil - Slyppugil
29 km, 480 m szintkülönbség
Nem akartunk felelni a csergőóra hívó szavára, időbe telt, amíg meggyőztük önmagunkat és egymást, hogy mozdulni kell. Összepakoltunk, a változatosság kedvéért reggeliztünk egy kis finom, házi zsömlét, megtörölgettük a továbbra is rettentő vizes sátrat s némi panaszkodás kíséretében útra keltünk. Nehéz volt újra felvenni a hátizsákot és hiábba ettünk meg azért már elég sok mindent, nem éreztem a teher csökkenését.
Nemsokkal indulás után hallottuk egy folyó dübörgését, összenéztünk s tudtuk, hogy a másik is arra gondol, hogy ezen át kell most menni s nagyon hideg lesz. Végül hihetetlenül szerencsésnek éreztük magunkat, mert kiderült, hogy van híd a folyón, így (még) nem kell cipőt cserélni.
A híd, ami megmentette a reggelünket
Azonban a hirtelen jött boldogság nem tartott túl sokáig, ugyanis nem egészen negyed órával később tényleg át kellett gázolni egy folyón. Láttuk az előttünk menőktől, hogy elég mély, kőről-kőre ugrálásnak nincs esélye. Én feltűrtem a nadrágomat, ameddig csak lehetett, Alberto úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy vizes legyen, nincs másik, amit felvegyen,
Meg kell hagyni, Ő jobban járt, az én nadrágom kicsit vizes lett, de azért nem bánom, hogy magamon hagytam. A víz hideg volt, erős sodrású és kb térdig ért, de a reggeli lábmosás legalább megvolt. (lehet, hogy a lábunk utána koszosabb volt, mint előtte, de legalább kevésbé volt büdös). Elhagyva a patakmedret egy végeláthatatlan sivatagba érkeztünk. A tábla nem túloz, tényleg olyan érzes volt, mintha valahol a végtelenben járnál, félúton Mordor felé.
Lassan fogytak a kilométerek, egyre nehezebbé vált a hátizsák, de tudtunk beszélgetni s ez megkönnyítette a dolgot. Talán ez volt a túra leghosszabb és legunalmasabb része.
8-10 km-nyi sivatag után újra egy menedékházhoz értünk, ahol utitársainkkal együtt elfogyasztottunk párat a még itthon elkészített kakaóskiflikből. A hegyen minden finomabb, főleg, ha még fáradt is az ember, de ennyi bókot süteményem még nem kapott. Viszont nem csak mi leptük meg a többi kirándulót, kedves meglepetés fogadott a recepción ( Felirat: Időjárás jelentés: Szél: 9-10 m/s, esély van némi esőre, most és később is. Napsütésre nem számíthtunk, de a fényét mindig a szívünkben hordozzuk). Nagy mosollyan indultunk tovább egy 20 perces pihenő után, Thórsmörk felé. Már tudtuk, hogy meg fogunk érkezni.
Innentől az út már látványosabb volt, mindkét oldalunkon látszott többnyire a gleccser (az Eyjafjallajökull és a Myírdalsjökull) s szinte végig lefele tartottunk. Áthaladunk néhány mesés völgyön...
... és átgázoltunk még egy patakon, amíg elértünk az első erdőbe, amit itt láttam. Otthon inkább gyümölcsösnek vagy valami hasonlónak neveznénk, vékonytörzsű, alacsony fák sokasága volt, s nem nevezném sűrűnek. Előtte azonban elértem a holtpontomra. Úgy éreztem magam, mintha már legalább 25 km-t gyalogoltunk volna, rettenetesen éhes voltam s erőtlen s a GPS szerint még mindig több, mint 6 km volt a kempingig. Nem akartam hinni neki, de továbbmenni sem akartam. Végül leültünk pihenni 10 percet s utána már nem volt nagy baj, egy órán belűl megérkeztünk az első thórsmörki kempinghez. Leroskadtunk a recepció előtt s eltelt újra pár perc, amíg újra mozogni kezdtünk. Megkérdeztük, hogy hol van az a kemping, ahol aludni szeretnénk. Slyppugil a neve, s azért választottuk ezt, mert szerződése van a munkahelyemmel, mely szerint minden munkatársunk ingyen alhat ott, cserébe reklámozzuk őket a tőlünk Thórsmörkba igyekvőknek. A GPS viszont szerencsére tévedett, 5 percre volt csak az első kempingtől a miénk, nem 3 km-re. Bekanyarodva a sövénykerítésen a túra legnagyobb meglepetése fogadott: az asztalnál ülő önkéntesek és Montse és Miguel (velük együtt lakom). Nagyon jó volt látni őket, a boldog arcukat, jobb kedvre derítettek minket is. Együtt főztünk, ettünk, beszélgettünk, poénkodtunk, amíg le nem feküdtünk, igencsak korán, úgy 10 körül.
30. nap
Slyppugil - Skógar
2297 m szintkülönbség (1100 m felfele, 1297 m lefele), 26 km
Újra 6 és 7 között csergett az óra, amikor a fejünkre húztuk a hálózsákokat. Nem mozdultunk még egy darabig, csak hallgattuk a szemerkélő esőt. Szerencsére mire összegyűjtöttük az energiánkat nagyjából el is állt. A regglit még az aprószemű végigkísérte, de aztán végleg elcsendesült. A kilátást azonban nem tudta megzavarni még a szemerkélő eső sem. Szerintem életemben nem aludtam még ennyire szép helyen.
Mikor még csak pakolásztunk s készítettük elő a regglit, Cecile és Heidi (két lakótársam) elköszöntek és útnak indultak, ugyanazt a túrát tervezték végigjárni, mint mi.
Tudni kell, hogy mielőtt elindultunk Albertoval, Heidi ellátott egy csomó jótanáccsal. Kb másfél-két héttel előttünk járták ők is meg a Laugavegur-t (Landmannalaugar és Thórsmörk közötti út) s nagyon büszkék voltak, mert megnyerték a fogadást. Azért mentek, mert valaki azt mondta, hogy nem tudják 36 óra alatt teljesíteni az utat s be akarták bizonyítani, hogy márpedig képesek rá. Nem szokásom ítélkezni, mert semmi jogom nincs hozzá, de azok alapján, ahogyan visszajöttek a túráról és ahogy kinéztek az én 30. napom végére, nincsenek túlságosan szokva a kiránduláshoz. Lényeg az, hogy amikor este megérkeztünk Slyppugil-ba nagyon irigyek és dühösek voltak, amiért mi is megcsináltuk, rövidebb idő alatt, mint Ők s láthatóan jobb állapotban értünk a végére, sőt, még tovább is készülünk menni. Tüzet hánytak mind a ketten s nem is ültek utána velünk, elvonultak kettesben. Megkérdezték, mikor készülünk indulni s nagyon az volt az érzésem, hogy versenyezni akarnak. Vagy legalábbis ez volt a levegőben.
Vicces volt látni ezt az érzést kívűlről és nagyon hálás vagyok. hogy láthattam, mert tudom, hogy bennem is él(t) ez a fajta versenyszellem és tudom, hogy jó lenne leküzdeni, ez pedig egy jó lecke volt. Nagyjából egy órával előttünk indultak, de már az indulásunk utáni első órában utolértük őket. Nagyon meggyötörtnek látszodtak, ami a hegy meredeksége alapján érthető volt, de elég elkeserítő volt tekintettel arra, hogy még mennyi volt hátra.
Mi sem vettük túlságosan egyszerűen az akadályokat, sűrűn álltunk meg pihenni, de motiváltuk egymást s ez sokat segített. Délre már fent voltunk 1100 méteren, a legmagasabb pontján az útnak.
A kilátás fantasztikus volt. Teljes mértékben megérte a fáradozást. Kevéssel a csúcs alatt találtunk egy kis menedékházat, ahol nagyon kedves házigazda fogadott. Ugyan kellett fizessünk 500 ISK-t azért, hogy feltöltsük a kulacsainkat, mert sehol nem volt víz a környéken, Ők is autóval hordják fel, de nem sajnáltam azt a pénzt. Fedett helyen voltunk, melegben, száradtak az izzadt ruháink, és még kávét is főzött nekünk a házinéni. Eleite csak mi voltunk a kunyhóban, aztán váratlanul eleredt az eső s hirtelen megtelt a helység emberekkel,a fogas vizes kabátokkal a csendes rágcsálást pedig felváltotta a vidám nevetés hangja. Ismerkedtünk, poénkodtunk aztán az eső csendesedésével újra útra keltünk. Innentől már csak jó sok gleccsert kellett átszelni, de végig lefele haladtunk, míg el nem értük a Skógar patak völgyét. Mesés hely az is. Mivel a kőzet "puha" és a víz könnyen formálja, inkább hasonlít kanyonra, mint völgyre a hely.
Az utolsó 5 km-t a Skógar patak völgyén tettük meg s csodás kilátásban volt részünk. Lépten-nyomon vízesések, a legtöbbjüknek már neve sincs, vagy legalábbis a térképen nem volt feltüntetve.
Fél 5 és 5 között értünk végül le Skógárba és egy forrócsoki kíséretében kiértékeltük a túrát.
Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondom, hogy Frodók voltunk s mindkettőnknek a másik volt Samu. Sokat tanultunk, sokszor győzedelmeskedtünk önmagunk felett, megtanultunk félretenni dolgokat a másikért és tűrni, mosolyogni, támogatni, bíztatni, még akkor is, ha mi sem voltunk biztosak magunkban. Megtanultunk kitartani s hallgatni egymás mellett. Volt időnk önmagunkat keresni a sivatagban, de tudtuk, ott vagyunk egymásnak. Egyedül nem lettem volna képes ezt végigjárni, ezért nagyon hálás vagyok Albertonak, hogy 4 napra az utitársam volt s segített, amikor szükségem volt rá. Sok mindent hagytam magam mögött ez alatt az út alatt és remélem, még több (jó) dolgot hoztam magammal le a Hegyekből. Arról a helyről, ahol mindenki egyenlő, ahol félre kell tenni büszkeséget, gőgőt, ahol alázatosnak kell lenni, ahol csodákat lehet látni és tapasztalni és ahol a legtöbbet tanulhatunk önmagunkról, egymásról, EgyMástól.
Skógar - Megcsináltuk
Nagyon szép teljesítmény, sok-sok fűszerezéssel. Egészen különleges vidék, gyönyörűek a hegyek formái, színei, a vízesések és ezek a manók is, akik végigjárják. Egy 38 fok hőmérsékletű patakot szeretnék kérni a falu végére. Lehet?
VálaszTörlés