12. nap

A semmittevés fárasztóbb

Ma egészen rövid nap volt és egy kicsit feleslegesnek éreztem magam. Későn keltem s készítettem egy késői reggelit, korai ebédet, nevezzük, ahogy tetszik, beszélgettem kicsit az itthoniakkal illetve az otthoniakkal, vártam, hogy szabaduljon fel a mosógép és tudjam kimosni a ruháimat, hogy legyen mit felvegyek (hiába, még mindig használja valaki, habár szerintem egy egész falu nem tud annyi szennyes ruhát gyártani, amit 12 óra alatt ne lehetne kimosni, de nekünk sikerült.) s ezzel nagyjából el is telt a délelőtt. Kettőkor kellett kezdjek, kb egy fél órával értem le hamarabb, de beszélgettem még ott is egy kicsit az önkéntesekkel illetve Christinával. Megtárgyaltam a délelőtti váltással, hogy mit nem csinált meg s kiderült, hogy csak a férfi tusoló marad ki, mert az foglalt volt. Felsétáltam és kb egy óra alatt kitakarítottam mindent, amit lehetett az új fürdőknél, jól megdörzsöltem a falakat, szép lassan, hogy teljen az idő.

Utána pedig nem nagyon volt mit csinálni. Volt még két önkéntes lány, akik napi 3 órát kell dolgozzanak azért, hogy ingyen lakhassanak ott s egy idő után már közösen éreztük magunkat feleslegesnek. Az összes szemetes ki volt ürítve és meg volt mosva kívűl-belűl, az összes csempe és járókő fel volt seperve és mosva, az összes kagyló ki volt sikálva, és az összes vécéfülkében volt papír, sőt, még a sátrak között sem volt már semmi szemét. Így beszélgettünk kicsit és megállapítottuk, hogy semmit tenni unalmasabb és fárasztóbb, mint a takarítás. 

Miután már nagyon zavart, hogy csak sétálgatunk körbe és úgy teszünk, mintha valamilyen célja lenne ennek az egésznek, besétáltam a konyhába, találtam egy fincsi kruplipüreport (pont olyan íze van, mint az otthoninak, csak nem sós annyira) s egy tonhalat hozzá, de mivel a konyha tele volt emberekkel, átsétáltam a hostel konyhájára elkészíteni. Ott még egy levest és társaságot is találtam hozzá. Maximilianoval (az önkéntesek közül az egyik, egy osztrák srác) ebédeltünk/vacsoráztunk közösen, beszélgettünk. Elmesélte, hogy Bécsben pont ugyan úgy kéregetnek mint nálunk otthon. Szó mi szó, nem voltam meglepve. 

Evés után, hogy nagyon hasznosnak érezzem magam, s hogy mindenki lássa, hogy nem csak lézengek a kempingben, kinyitottam a takarítószoba ajtaját és szépen, pedánsan, minden sarkot tökéletesen összeillesztgetve összehajtottam a ruhaszárítógépből kiszedett tiszta ágyneműt, törölközőt, konyhai törlőrongyot. Ez jó sok időbe telt, főleg a lepedő, mert olyanokat használnak itt, amik körbe  gumisak és csak rá kell húzni az ágyra, ezért nem igazán van sarkuk, de én hősiesen megharcoltam velük, megtaláltam a sarkukat és gyönyörűen összehajtogattam őket. 

Ezek után besétáltam a recepcióra, mert már csak 20 perc volt a műszakomból, gondoltam megiszok egy forrócsokit, beszélgetek Christinaval s hazajövök. Majdnem így történt. A recepcióra érkezett hirtelen egy csomó ember, pedig egész nap alig lézengtek páran. Míg a kedves kolléganő rendezte a pénzügyeket, gondoltam kisegítem a sorban álldogáló embereket, ha kérdésük van s nem vásárolni akarnak, nem akartam kinyitni a másik kasszát is. Nem sikerült ez így. Jött az első ember, segítettem neki, aztán a második, harmadik, tizedik, s végül csak kellett kasszát nyissak s még egy fél órát bent ültem, hogy fogyjanak el az emberek és Christina is tudjon elmenni vacsorázni, mert ő 22:30ig van ma szolgálatban. 

Mindennek ellenére olyan üresnek és kicsit fölöslegesnek éreztem a mai napomat. Aztán hazaértem, bekapcsoltam a gépet, hogy írjak Nektek és megtaláltam a képet, ami feldobta a napomat. 

Nem csak én ereztem magam feleslegesnek (még akkor is, ha neki fontos dolga van és fontos, hogy ott legyen, lehet, hogy még fölöslegesebbnek érezte magát, mint én ma a kempingben). Szép álmokat mindenkinek