16-17-18-19. Napok

Vestmannaeyjar szigetek

Csomagolólista:
4 Szerencse
Szep idő reménye
2 esőkabát
Egy óriási nejlon a sátradra.

Semmi másra nem lesz szükséged, az idôjárás gondoskodik róla, hogy mindig legyen frissen mosott ruhád. Még ha magaddal hozod a jó időt, akkor is :)

Na, de kezdjük az elején:
        16.     Nap

Ma még a szokásosnál is korábban indult a nap, reggel 6:10kor már a megpakolt hátizsákkal gyalogoltam a kemping fele, hogy beérjek 7re, hogy még legyen idôm reggelizni is. Meg kell hagyni, kicsit csalódott voltam, amikor kibogoztam a menetrendből, hogy az első busszal 7 után 10 perccel érnék a kempinghez. De úgy döntöttem, inkább gyalogolok és eszem valamit, mint várom a buszt és hagyom a hasamat korogni délutánig.

Egy kiadós reggeli után munkába álltam, s ma nagyon élveztem a dolgot. Még mindig nagyon sok az új info, de ez ezzel jár :) tanulok.

Van a kempingben négy nagy, jurta szerű sátor, amit ki lehet bérelni úgy, mint bármelyik kis kunyhót. Egy franciágy van bennük és hihetetlenül hangulatosak, viszont nagyon megkérik az árát. Na mindegy, négy van belőlük, s háromból ma jelentkeztek ki és ma már érkezett is bele a következő vendég s épp ezért nagyon gyorsan kellett takaritani, hogy át lehessen adni. Nem lehetett megvárni, míg a takarító végez a dolgaival. Ezért kijöttem a recepciótól s kitakarítottam a sátrakat. Ez volt nagyjaból a nap legizgalmasabb része, már ami a munkát illeti.

Volt egy nagyon kedves orosz vendegünk, Dimitrii, aki nagyon meghatott. Amíg takarítottam s jártam fel-alá a kempingben (végig az elmút hét folyamán) természetesen mindig mosolyogtam s Ő mindig előre köszönt. Ma jött be valamit megkérdezni s akkorát mosolygott nekem, mint rég tette ezt bárki. Azt mondta, hogy örül, hogy itt talál. Foglaltam neki helyet a reptéri buszra, aztán elköszöntünk.

Nemsokkal utána már csomagoltunk, még egyszer leellenőríztük a legfontosabb dolgokat a hátizsákokban s útnak is indultunk Albertoval és Valentinnal. Kibuszoztunk a legutolsó benzinkútig a város szélén s megegyeztünk, hogy ha megáll valaki, azt mondjuk Sellfossig megyünk ( lásd a térképet a 11. napi bejegyzésnél) s ha felvett s elkezdünk beszélgetni, akkor elmondjuk, hogy a szigetre igykeszünk, hátha tovább visz, mint Selfoss. Ilyen gyorsan még soha nem sikerült stoppolni (soha az életem három stoppolása alatt :P). 5 perc után vett fel egy pici kocsival egy argetín nő, aki 2000ben költözött Izlandra. S mivel a legfontosabbat, az első adag szerencsét nem felejtettük otthon, az argentín nő éppen a szigetre jött, úgyhogy az útunk csak a komp parkolójában vált el.

A kompút fantasztikus volt. Ragyogott a nap, csodáltuk a szigetet egész úton. Nem is hittük el igazán, hogy sikerült megérkezni. Induláskor mindannyian reménykedtünk, hogy elérjük a szigetet még aznap, de titkon tudtuk, hogy valahol az út mellett fogunk sátorozni. Nem így történt. Elhagyva a kompot, megláttunk egy nagyobb csapat hátizsákos embert s mivel nem volt térképünk és elképzelésünk arról, hogy merre van a kemping, követtük őket. Ezúttal nem volt akkora szerencsénk, a bevásárlóközpontba mentek. Viszont hála megint a maps.me alkalmazásnak, megtaláltuk a kempinget, kifizettünk fejenként 1300 koronát (~50 lej) s felállítottuk a sátrakat. Utána rájöttünk, hogy a srácok a rossz gázpalackot pakolták el ( ők hozták a palackot én a tetejét s természetesen nem ellenőríztük le még egyszer indulás előtt, mert kipróbáltuk csütörtökön, hogy melyik menettel talál az égő :)) ). Viszont volt akkora szerencsénk (megint), hogy a kempingnek volt egy konyhája, így készítettünk a változatosság kedvéért egy kis instant levest/laskát s utána elindult puffin vadászatra. A recepción (ami igazából egy kártyaolvasóval sétáló hölgyet takar) azt mondták, hogy ha lesétálunk a partra, ami 50 méterre volt a sátortól, akkor fogunk látni. Átvágtak. Fél óra sétálás után, kicsit csalódottan, lefeküdtünk aludni.

        17.     Nap

Mivel a második adag szerencsét sem hagytuk otthon, szombaton remek időnk volt. Mikor megébredtem, a fiúk már talpon voltak, sőt, már túl voltak egy sikeres puffin-lesen. Gyorsan felöltöztem és lementem én is a partra s én is láttam puffint (yeey). Egy bőségesnek nem nevezhető, két muffinból álló, reggeli után felmásztunk a kemping fölé magasadó gerincre, ahol gyönyörű kilátás fogadott bennünket. Szikák alját nyaldosó hullámok és békésen legelésző bárányok hangja kísért végig.  Két órás séta után újra lent voltunk a város központjában. Megállapítottuk, hogy egyetlen múzeum sem ér meg 2000 koronát s így az ingyen gyalogtúrát választottuk a vulkánra. Hihetetlen, hogy hány féle színben pompáztak a kövek. Egyetlen szikladarabban ott volt az egész szivárvány (nevezhettek megszállottnak, de egyszer szeretném majd megvizsgálni a kémiai összetételét egy ilyen kődarabnak). Ami pedig igazán furcsa volt, meglepőnek azért nem nevezném, hogy a föld meleg volt. Nem olyan volt a vlukán, mint a rajzfilmekben, vagy mint a Gyűrűk Urában, hogy körbesétálsz s ott fröcsög a lábad alatt a láva. Sokkal inkább hasonlított egy dombhoz, amelyiknek a tetejére valaki unalmából ásott egy 3 méter mély, 10 méter átmérőjű lyukat s ezt a lyukat lehetett körbejárni s ha leültél a földre, érezni lehetett, hogy meleg a föld. Érdekes volt. 

Visszatérve a sátrakhoz, kicsit átfázva már, mert a szél folyamatosan tombol a szigeten, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az uszodába. A bejáratnál megnéztük, hogy este 9-ig nyitva lesz, így maximálisan ki tudjuk használni az időt és megéri a 600 koronát. Fénysebességgel öltöztünk és másztunk be a 38 fokos melegvizes medencébe. Nagyon jól esett. S mikor átmelegedtünk s kifogytunk az éppen akutális témákból, akkor kipróbáltuk a csúszdákat, illetve a szaunát, azonban nem örülhettünk túl sokáig. Épp hogy kezdtek tisztulni a pórusaink a gőztől, egy felöltözött ember nyitotta ki az ajtót és meglepetten nézett ránk, hogy miért vagyunk még ott. Kiderült, hogy az uszoda nem 9-kor, hanem 6-kor zár (ez úgy 6 után volt 10 perccel). Ezért kicsit elszomorodva hagytuk magunk mögött a jó meleg gőzfürdőt és a forróvizes medencéket, de abban egyetértettünk, hogy a szigeten eltöltött idő legjobban elköltött 600 koronáját fizettük ezért nagyon intenzív 40 perccért.

Nem tudom pontosan mennyit, de nagyjából 30 kmt gyalogoltunk s este megint jól esett a gyorsan elkészülő rízs. Vettünk egy szószt hozzá, amiről később kiderült, hogy rettenetesen csíp, de amikor már hozzá volt keverve a rízshez, mindegy volt. Ebéd előtt eldöntöttük, hogy nem fogunk újabb 1300 koronát kifizetni a szállásért s míg Valentin főzte a rízset, mi Albertoval elindultunk sátorhelyet keresni. Nem tünt egy lehetetlen kihívásnak, hiszen egy 13,5 km2-es szigeten voltunk, ahol 2000 ember lakik. A kemping mellett egy végeláthatatlan golfpálya terült el, aminek még 20 perc séta után sem értük el a szélét, de megbeszéltük, hogy mennyire kényelmes lenne a tökéletesre nyírt gyepen aludni. Végül találtunk egy kis, eldugott tisztást egy szikla mögött, aminek gyönyörű kilátása volt az óceánra. Noha még mindig a golfpályán voltunk, de már nem látható helyen, úgy döntöttünk, ott alszunk. Visszamentünk, ettünk, összeszedtük a sátrakat és felállítottuk őket az új helyen, utána pedig kiültünk a szikla szélére csodálni a sziklákat, az óceánt és beszélgetni egyet. Későn feküdtünk s ennek köszönhetően nagyon későn is keltünk.

18. nap

Szóval későn keltünk. Megébredtem valamikor 8 körül, s tanulva a tegnapi esetből, szerettem volna a srácokkal együtt kezdeni a napot, ezért kinyitottam kicsi sátram ajtajának egyik felét s csodáltam az óceánt, a sziklákat és a jövő-menő felhőket, míg újra álomba nem zuhantam. Valamikor dél körül keltem fel újra arra, hogy a fiúk beszélgetnek. Visszamentünk a kemping konyhájára s megyegyeztünk, hogy jobban járunk, ha most főzünk és majd délután valahol eszünk valami hideget (volt kenyerünk, valami sajtnak nem nevezhető sajtunk s egy kis felvágottunk). Előkerültek újra az instant laskák s a vízforralónak hála, tíz perccel később már egymáson nevetve ettük a már annyira megunt csirkés ízesítésű laskát.

Evés után a sziget déli része felé vettük az irányt s nagyjából másfél percenként álltunk meg puffint fényképezni. Tele volt velük a part s nagyon aranyosak voltak. Van valami ezekben a madarakban, olyan érzelemkifejező szemük van. Mitha mindegyik akarna mondani valamit, de mindegyik mást. Ilyen szempontból olyanok, mint az emberek. Amikor rájöttünk, hogy kb 500 métert haladtunk fél óra alatt, de majdnem három memóriakártyát töltöttünk meg képekkel elkezdtük győzködni egymást, hogy elég képünk van már. Viccesek lehettünk volna külső szemmel nézve, de különösebben egyikünket sem zavarta s egyébként sem járt arra senki. Így egymást bátorítva az egyre erősödő szélben sétáltunk a parton. Csodálatos volt. Szép lassan elkezdett szemerkélni az eső, de még ez sem zavart. Túl szép volt a hely ahhoz, hogy megzavarja a nyugalmunkat holmi szemerkélés. Sétáltunk fekete homokban s csodáltunk hamuból összepréselődött köveket, amiket a víz és a szél csíszolt tökéletesre. Sőt, még egy fókát is láttunk (igaz, csak a fejét), de nagyon kivácsi jószág volt, többször, különböző helyeken dugta ki a fejét a vízből és leste, mit csinálunk. Mi lestük őt. Miután kigyönyörködtük magunkat benne folytattuk az utat és eltávolodva kicsit a parttól belebotlottunk egy csapat fiatlba, akiknek lelkesen köszöntünk s intettek, hogy maradjunk csendben. Nem igazán értettük, mi történik, amikor közelebb értünk derült ki, hogy volt egy szerencsétlen puffin a sziklán s arra vadásztak 8 fényképezőgéppel. Mint egy rövid beszélgetés után kiderült, a csapat egy része magyar volt, a másik fele román, tanulni jöttek ide s most épp közösen utazgatnak. Vicces volt. 

Az idő közben egyre romlott, kezdtünk bőrig ázni s fontolóra vettük, hogy a mai, második vulkántúra helyett inkább élvezzük újra a medence nyújtotta lehetőségeket. Azonban a késői ébredés miatt késő lett volna már uszodába menni, így maradt a gyalogút. Rég éreztem ennyire feleslegesnek 200 méternyi szintkülönbség kimászását. Fent csak még nagyobb köd és óriási szél fogadott, de legalább jót nevettünk utólag rajta.
Egész nap megnehezítette a közlekedést a szél. Volt, hogy annyira fújt, hogy nem tudtam egyenesen lépni, volt, hogy álltam egy helyben s csak akkor tudtam megemelni a lábam, ha picit csendesedett, olyankor léptem párat gyorsan előre s majd vártam megint. Az izlandi szelet nem az én 55 kg-ra tervezték, a fiúk kicsit könnyebben megküzdöttek vele. De bármikor, ha pihenni akartam csak elengedtem magam a szél fújásának irányába s megtartott gond nélkül. Olyankor élveztem. Főleg a parton, amikor lehetett hallani a hullámok hangját is. Ha becsuktam a szemem olyan volt, mint egy nagy ölelés a Föld részéről. 

Úton visszafele megegyeztünk, hogy ha már nem költöttük a szállásra és még múzeumra sem, sőt, még uszodában sem voltunk ma, megérdemlünk egy subway szendvicset. Nem vagyok én igazán a gyorséttermek híve, de jól esett valami rendesebb ételt enni ( elég szomorú, hogy már a subway rendesebb ételnek minősül). Már jóllakva, de még mindig bőrigázva (ami megszáradt az étteremben az vizes lett megint út közben) érkeztünk vissza a sátrakhoz s boldogan állapítottuk meg, hogy senkinek nem voltak útban. Összeszedegetünk pár szárazabb ruhát s visszasétáltunk a konyhára inni egy forró teát, száritkozni és telefonokat tölteni. Út közben azon poénkodtuk, vajon kibírja-e a sátram az éjszakát vagy el fogok repülni vele, mint Marry Poppins. Nem élvezhettük sokat a konyha melegét, mert megérkezett a recepció s elkezdte begyüjtögetni az asztaloknál üldögélőktől az 1300 koronákat, ezért amilyen csendben és gyorsan csak lehetett, elhagytuk a termet. Visszaérve átpakoltunk minden csomagot az én sátramba én pedig beültem a fiúkhoz még beszélgetni kicsit. Este tíz körül végül visszamentem s bebújtam a hálózsákomba, de sokat ez az alváson nem segített. A sátramnak két függőleges merevítője volt, belül, mint a régi sátrak többségének. A szegek elvileg tartották kívülről a szerkezetet, gyakorlailag a szél sorra szedte ki őket a földből.Összegezve, nem sok ilyen éjszakám volt s őszintén remélem, nem is lesz sok ilyen. A sátor tényelg szinte felszállt, reggelre 3 szeg volt már csak a helyén s szinte egész éjjel fogtam a lábammal az egyik, a kezemmel a másik merevítőt, hogy a szél ne mozdítsa el s csomagolja rám a sátrat. Egy idő után már belül is esett az eső, annyira átázott a sátor fala s éreztem, ahogy az alattam levő matracot mozgatja a szél, a zipzárt is gond nélkül kihúzta a sátorajtón. Végül megosztoztam az esőkabátomon a hátizsákommal s a két sátorrúdba kapaszkodva aludtam pár órát. Hálás voltam a csergőórának, amikor megszólalt, mert tudtam, hogy indulni, csomagolni kell s vége van az éjszakának. Azt hiszem, rég örültem ennyire reggelnek. 

19. nap

Korán keltünk, mert vissza kellett érni Reykjavikba, nekem 2-től ma dolgoznom kellett (volna). Visszamentünk a konyháig enni valamit nyugodtan s megszárítani a rajtunk levő ruhákat. Tudtuk, hogy a többit esélyünk sincs megszárítani, a sátramban kisebb patakocska csordogált át alattuk, közöttük. Éppen indultunk volna a komphoz, amikor megkérdezte valaki, hogy oda megyünk-e, s hallottuk-e, hogy a 8:30-as járatot (amire nekünk már meg volt véve a jegyünk) törölték a rossz idő miatt. Nem tudtuk addig, de érthető volt. Azért lementünk a komppig, becseréltük a jegyet az egyel későbbi járatra és lepakoltunk a váróteremben. Elvileg 11-kor kellett volna induljon a következő, azt ígértek legkésőbb 10-ig megmondják, az el fog tudni indulni vagy sem. 10-kor szóltak, hogy azt a járatot is törölték, újra becseréltük a jegyeket, de mostmár olyat adtak, amin nem volt pontos idő visszafele csak az irány. S mivel legjobb esetben is már csak 13:30 hagyhattuk volna el a szigetet, kivettük a vizes fürdőruháinkat és egy amerikai lány kíséretében, akit a váróteremben ismertünk meg, elmentünk az uszodába. Ezidő alatt kicsit kétségbeesetten próbáltam utolérni valakit a kempingtől, hogy szóljak, hogy nem fogok tudni 14-kor munkába állni. 

Végül Anyát hívtam fel, aki elküldte Sirra számát, aki elküldte Kolbrún számát, aki nem vette fel (Ő a kemping igazgatója). Többszörös próbálkozás után végül Sirrának írtam egy üzenetet, amikor már biztos volt, hogy 15:30-kor el fog indulni a komp, hogy azzal jövök s nem tudtam elérni Kolbrúnt. Viszont az uszoda most is megérte azt a pénzt. Hihetlenül jól esett egy átvacogott éjszaka után beülni a 38-40 fokos vízbe s csúszdázni, beszélgetni s utána megszáradni. Természetesen a száradás nem volt hosszú távú, úton a váróterem fele megálltunk egy boltban venni valami ennivalót s a komphoz értve megint mindenünkből csavarni lehetett a vizet. Ebédeltünk egy jót a székeken ülve, a srácok valami csírkeszárnyacskákat szopogattak, az amerikai lány tacot kenegetett én pedig boldogan ettem a világ legfinomabb kukoricakonzervjét. 

Beszálláskor szóltak, hogy nem tudnak a "nyári", rövid úton vinni, mert túl veszélyes, ezért három órát fogunk hajókázni, de Reykjaviktól nem messze fogunk kikötni, ez a "téli" útvonal. Az elején még élveztük, hogy ringatózunk a hullámokkal, játszodtunk, beszélgettünk, aztán ahogy telt az idő egyre inkább lettem, lettünk rosszul. Végül megoldandó a problémát aludtam egyet összekucorodva a széken s boldogan konstatáltam ébredés után, hogy már látszik a part, negyed óra múlva kikötünk és már nem kavarog annyira a gyomrom. 

Jól esett újra szárazföldön állni, de nem töltöttük túl sokat az időt, Albertonak és a lánynak vissza kellett érnie közel az eredeti kikötőhöz, ami mostmár kb 100 km-re volt tőlünk, nekünk pedig Valentinnal vissza kellett jönnünk a fővárosba. S ha már ennyire szerencsétlenül indult a nap, legalább szerencsésen zárult. Még ki sem értünk a főútra, sétálás közben nyújtottuk ki a kezünket az arra járó kocsiknak. Egy mikrobusz állt meg s mivel Reykjavikba igyekezett Valentinnal gyors és érzelmes búcsút vettünk a többiektől s felpattantunk. Később, a beszélgetés alatt kiderült, hogy Ő annak a cégnek alkalmazottja, akik bérelik a kempingben levő kisházak egyikét, szóval jóformán munkatárs. De mivel már nagyjából szárazak voltunk s Ő sem sietett nem a főúton jöttünk, hanem kis mellékutakon és megintcsak csodálatos látvány tárult elénk.

Este 8 körül tett ki minket a kemping bejáratánál s onnan már nem sok választott el engem a meleg paplanos ágyikomtól. Találkoztam még egy ölelés idejére Udival s mivel a buszra fél órát várni kellett volna, hazasétáltam. Itthon megkerestem a fincsi gyorsfagyasztott pizzámat, megsütöttem és blogírás közben megeszegettem. Most már viszont nagyon késő van s gáz lenne holnap elkésíni, ha már a mai műszakot lepasszoltam, úgyhogy lefekszem és képket/videókat csak holnap válogatok Nektek.

Köszönöm a hozzászólásokat az előző bejegyzéshez, jó tudni, hogy mi van Veletek, mit gondoltok, tudtok, vesztek észre ezzel-azzal kapcsolatosan. Szép napot, szebb időjárást, mint amilyen itt volt. Ölelés