Egy hónapja Izlandon

Mint mondtam, a tegnap elég nyugodt nap volt, így sok időm volt gondolkozni, s íme az eredménye:
Amit Izlandon tanultam egy hónap alatt:

• Megtanultam megbecsülni a munkámat. Rájöttem, hogy ha én nem teszem senki más sem fogja, s ez így működik a legtöbb dologgal. Ha én nem becsülöm meg, mástól miért várnám el, hogy megtegye? S habár sokszor nem látszik, hogy dolgoztam, mert mire befejezem már lehetne előről kezdeni, azért én tudom, hogy megcsináltam, a tőlem telhető legjobban s ez elég.
• S ha már a tőlem telhető legjobbannál tartunk, talán most értettem meg igazán Barnabás szavait, amikor azt mondta, hogy " nem nekik, magadnak dolgozol". Ez tényleg így van. Megtanultam úgy hozzáállni, hogy a saját maximalizmusomat elégítsem ki a munkám végzésével s nehezen, de félre tudtam tenni azt az érzést, hogy nem értékelik a munkám.
• Sokat tanultam a Hegyekről is, s arról, hogyan lehet és kell kirándulni. Cipelve azt, az ugyan nem sok felesleges dolgot, rájöttem, hogy mennyi mindent lehet nélkülözni. Elfogadtam, hogy vannak dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni, például az időjárás, de ha jól állsz hozzá, akkor az sem fog zavarni. Megértettem, hogy a Hegy az, amihez nekünk kell alkalmazkodni ahhoz, hogy megláthassuk, megérzehessük a csodákat, amiket őríz. Hogy kitartónak és türelmesnek kell lenni. 
• Megtanultam egyedül lenni. Otthon nehezemre esett több napot egyedül lenni otthon (ugyan nem sokszor volt rá példa). Amióta itt vagyok, ez nem jelent gondot. Szívesen vonulok el egyedül a tengerparta, csak hogy egyedül legyek, hogy meditálni, gondolkozni tudjak. Jó dolog a közös program, de egyedül lenni is jó. Szükséges időt tölteni önmagunkkal, hidjétek el, jó társaság. 
• Egyszer régen, egy vallásórán Zsolttal a szőlőmunkások példázatáról beszéltünk s azt hiszem most értettem meg igazán. Miután megírtuk a munkaszerződést eléggé el voltam keseredve (sokkal kevesebbet keresek, mint az alkalmazottak, noha ugyan annyit dolgozom), de egy hosszas tengerparti elmélkedés (és némi otthoni támogatás) után rájöttem, hogy tulajdonképpen mindent, amit megígértek, megkaptam. Van egy (fél) szobám a lakásban, ehetek regglit, s ha szeretnék, ebédre ehetek szendvicset, vagy, ha van, közös ebédet, bármikor elvehetek egy biciklit és van buszbérletem, ingyen vehetek részt szinte bármilyen szervezett kiránduláson illetve fogok kapni némi zsebpénzt, ami elég kéne legyen a maradék két étkezés fedezésére s az esetleges költségekre, amikor utazom (kemping, tusoló, kaja stb). Nem fogok tudni megtakarítani, ha rendes kajákat szeretnék enni, de sok élménnyel gazdagodom. S így visszagondolva, nem is az esett rosszul, hogy mennyit keresek, hanem, hogy mekkor a különbség az én fizetésem és egy rendes fizetés között. 
• Sokkal hálásabb vagyok, mint voltam indulás előtt. Hálás vagyok minden otthonról kapott üzenetért s sokkal jobban tudok örülni már az apró dolgoknak is. A csillogásnak az emberek szemében, a napsütésnek, a sok otthon ajándékba kapott (és itt nélkülözhetetlen) dolognak (köszönöm még egyszer a hihetetlenül jó túrafelszerelést: nadrágot, esőkabátot, lábszárvédőt, bakancsot, hátizsákot s minden mást). Ez pedig egy nagyon jó érzés és hihetetlen lendületet és energiát ad. Úton hazafele Skógár-tól csak ültem a buszon és potyogtam a könnyeim, mert annyira átjárt ez az érzés. Hálás voltam, hogy meg tudtuk csinálni, hogy ennyire szép időnk volt, hogy épségben értünk vissza, hogy mindenem megvolt, amire szükségem volt a túra alatt, hogy megismerhettem Albertot és saját magam egy másik oldalát...egyszerüen csak boldog voltam. 
• Elkezdtem tárgyak és pénz helyett emlékeket és érzéseket gyűjteni. Hozzá kellett szoknom, hogy el kell engedni dolgokat, hiszen minden folyamatos változásban van, emberek sétálnak ki-be az életembe, minden héten búcsúzok valakitől, akit lehet, hogy soha életemben nem fogok többet látni, mégis, a sok közös élmény összeköt. S jobban járok, ha megszokom és kinövöm a ragaszkodásomat mindenhez és mindenkihez. Szóval szokom az elengedést. 
• Ehhez kapcsolódik a változások megszokása. Amelőtt megérkezdtem, azt hittem, rugalmas vagyok és könnyen alkalmazkodom. Itt megbizonyosodtam róla, hogy annyira nem. Viszont kénytelen voltam belerázodni, mert ha tetszik nekem, ha nem, itt a dolgok változnak. Sokkal nyitottabbnak érzem magam, hiszen nincs idő arra, hogy sokat ismerkedjünk az emberekkel. Hogy megérdeklődjük egymást kedvenc színét és ételét. Ha ezekkel foglalkoznánk, akkor sosem ismernénk meg egymást és nem lenne alkalmunk igazán jó beszélgetésekre. Így megtanultam nyitottabbanak és alkalmazkodóbbnak lenni.
• Megtapasztaltam, hogy ha mosolygok, a világ visszamosolyog. Ezt nem kell kifejteni.
• Rájöttem, hogy ha már magamért dolgozom és úgy, hogy én elégedett legyek magammal, akkor a munkám nem ér végét akkor, amikor bezárom a kasszát. A városban is a kemping vendégeinek a "recepciósa" vagyok. Nem egyszer történt már meg, hogy a városban sétálva összefutottam egy-egy vendéggel, akik nem csak bejelentkezni jöttek hozzánk, valami ennél nagyobb problémájuk volt. S megálltam, mosolyogtam és megkérdzetem, hogy sikerült-e megoldani. Annyira jól esett látni a meglepett, boldog mosolyt az arcukon. Éreztem rajtuk, hogy nagyon jól esik nekik, hogy foglalkozunk a problémáikkal s hogy nincsenek egyedül, hogy számíthatnak a segítségünkre.   
• Elkezdtem leküzdeni a bennem lakó óriási versenyszellemet, köszönet érte Heidinek és Cecilenek.
• Egyre jobban kiismerem az embereket, egyre rövidebb idő alatt, aminek örülök
• S ami természetes, megtanultam könnyedén angolul beszélni (még ha nem is fejezem ki magam mindig helyesen), tanultam egy csomó dolgot Izlandról és a környékről
• S végül, de nem utolsó sorban megtanultam, hogy (szinte) miden újrahasznosítható. 

Köszönet mindenkinek azért a sok-sok szeretetért és támogatásért, amit kaptam Tőletek, közvetve vagy közvetlenul. Ölelés, puszi mindenkinek

34. nap

Lekvár - Hal

Ma muszáj lesz korán lefekudjek. Nagyon nehezemre esett felkelni (megint), de miután összeszedtem magam már gyorsan pörögtek a dolgok. Ettem egy nagyon kiadós reggelit a hostelnél s ma kihagytam a szokásos sátorellenőrzést, mert Dino már zárta a kasszát, amire megérkeztem. Azonban nem maradtam túl sokat a recepción. Kiderült, hogy ma senki sincs beosztva takarításra, ezért kesztyűt húztunk s nekifogtunk takarítani Godrúnnal.

Az önkéntesek végig kint voltak s gondoskodtak a jókedvről. Gyosrabban megy minden, ha közösen dolgozunk. Ők válogadták a szemetet, én sepregettem, felmostam, tusolót mostam s nap végén összeszedtem pár hátragyott sátrat. Elképesztő, hogy mennyibe kerül egy sátor s mégis, hányan döntenek úgy, hogy nem viszik magukkal. Nem tudom, hogy azért, mert túl nehezek és problémát okoznak a reptéren, vagy valamilyen más okból, de tény, hogy csak ma 5 új gazdátlan sátrat találtam a kempingben. Egészen viccesek egyesek. Az egyik üres volt belűl, csak egy krumpli volt a sátorban, de gondosan kiszámítva, pontosan a közepén. Egy másik sátornak nem volt meg a belseje, csak a külső réteg állt s belül egy kempingszék volt kinyitva, az ajtó felé fordítva, az ülőkén egy újsággal.

Mivel ma szerda volt valaki a Hostel munkatársai közül főzött. Minden szerdán főz valaki s akkor elvileg közösen eszünk valami meleget. Ugyan nem a többiekkel, de ettem a közös ebédből. Egy kínai nő főzőtt ma, nem tudom a nevét, de hihetetlenül finomra sikeredett. Rízs volt, (gondolom ezzel senkit nem leptem meg), saláta és hal. Nem tudom, milyen fajta hal volt, s hogy pontosan hogyan is készítette el, szójaszósz volt rajta, chili, gyömbér és valami vékonyra vágott zöld zöldéség, amit nem sikerült azonosítani. Ammenyire nem szeretem a halat, annyira jól esett az ma. Tényleg, hihetetlen finom volt.

Műszak végeztével elvonultam skypeolni (annyira nem el, csak a hostel "nappali"-ba, s kevéssel azután, hogy elkezdtem beszélni megjött Deepa, hogy elulságolja, Vittorio lekvárt főz a konyhában. (Ők az éppen aktuális önkéntesek). Amikor befejeztem a beszélgetéseket (nagyon jól esett látni Titeket, köszönöm!) átmentem a konyhába s kiderült, hogy Vittorio gyorsabb volt mint én, leszedte a kemping körüli bokrokról a ribizlit, amivel már két napja szemezek, hogy milyen jó kis sütit lehetne csinálni belőle. Egészen viccesen lehetett megoldni a konyhában, ahol mindenki jön-megy-főz a lekvárok dunsztolását, de Vittorio leleményes volt, úgysem kell sokáig eláljanak, nem fogjuk hagyni megromlani. Megegyeztünk, hogy fogok készíteni egy sajttortát s a maradék ribizlivel, illeve a ribizlilekvárral fogjuk ízesíteni és tálalni. Szóval a napokban valamikor sajttorta fog készűlni az alfaland-i recidencián (ez az utcánk neve). Majd küldök képet (ha jól sikerül :P )

Ölelés mindenkinek, legyetek kitartóak és türelmesek,

33. nap

Tolvajok

Reggel mikor felkeltem, bekapcsoltam a wi-fit a telefonomon, hogy nézzek időjárásjelentést, hogy tudjam, hogyan kéne öltözni. Az éjjel váltás üzenetet fogadott, hogy menjek, amilyen korán csak tudok, mert borzasztó éjszaka volt és rosszul van. Siettem, ahogy tudtam, de csak egy pár perccel értem be a műszakom kezdése előtt.

Kiderült, hogy van egy izlandi pár a kempingben, akik nem fizetnek az éjszakáikért, de amióta itt vannak nyoma veszett egy telefonnak és egy hátizsáknak egy sátorból, az éjjel pedig nagyon hangosak voltak, Karolina (az éjjeli váltás) ki kellett hívja a rendőrséget, mert többszöri figyelmeztetésre sem hagyták abba, szerinte nagyon részegek voltak. Amikor megjött Breki,kb fél órával utánam, kimentem, összeszedtem mindent, ami a sátorban volt s betettem egy óriási zsákba, a sátrat, mert össze-vissza volt szakadva és törve, kidobtam.

Később kijött a rendőrség újra és kiderült, hogy a pár már őrizetben van, fellélegeztünk kicsit minannyian. Ezek után nyugisan telt a nap, sok időm volt gondolkozni, többek között azon, hogy mit tanultam az itt eltölött egy hónap alatt. Műszak végére egészen szép kis listám lett, amit holnap meg is fogok osztani Veletek, csak nem szeretném összecsapni s megint kicsit kifutott az idő a kezem közül.

Miután végeztem a kempingben és ettem valamit, meglátogattam a Loft hostelt. Ez egy másik hostel a reykjavikban levő három közül s ma Montse és Miguel ott szerveztek "Swap shop"-ot, azaz ingyen turkálót. Mindenki, aki akart vihetett ruhát s bármit el lehetett venni. Így esett, hogy 6-kor egy fél zsák ruhával indultam neki a városnak, hogy találkozzak Edoval, hogy meséljen az útjáról. Egy francia csoportott veztett körbe Izlandon s meg szerettem volna beszélni vele, hogy merre érdemes menni s mi az, amit mindenképp meg kell látogatni. Ha az embernek van egy idegenvezető ismerőse, egy kicsit könnyebb az egész.

Beszélgettünk egy jót egy sör mellett s mielőtt elindultam volna haza, megajándékozott egy igazi izlandi gyapjúzoknival. Viccesnek hangzik zoknit kapni ajándékba, de el sem hinnétek, mennyibe kerül egy kötött, igazi gyapjúzokni. Ő is ajándékba kapta s neki már volt egy, úgyhogy nem éreztem magam rosszul  miatta, de ha fizetett volna érte, nem fogadtam volna el (2500 ISK körül van egy zokni, ami durván 20 euró).

Kolbrúnnal (a főnökömmel) sikerült beszélni napközben, megkértem, hogy legyenek hosszabb műszakjaim és legyen több szabadnapom, ha lehetséges, mert a mostani beosztás szerint összesen 5-6 szabadnapom lett volna s az is elszórva, az alatt nem lehet utazni rendesen. Hátha sikerül.

Megyek mostmár aludni, még mindig nem sikerült igazán kipihenni a hétvégét. Sok puszi mindenkinek, legyetek hálásak azért, amitek van.

28-29-30-31 napok 2. rész

"We could be anywhere, but not on the Earth" (Alberto Zatón)
(Bárhol lehetünk, csak a Földön nem)

30. nap
Hvanngil - Slyppugil

29 km, 480 m szintkülönbség

Nem akartunk felelni a csergőóra hívó szavára, időbe telt, amíg meggyőztük önmagunkat és egymást, hogy mozdulni kell. Összepakoltunk, a változatosság kedvéért reggeliztünk egy kis finom, házi zsömlét, megtörölgettük a továbbra is rettentő vizes sátrat s némi panaszkodás kíséretében útra keltünk. Nehéz volt újra felvenni a hátizsákot és hiábba ettünk meg azért már elég sok mindent, nem éreztem a teher csökkenését.

Nemsokkal indulás után hallottuk egy folyó dübörgését, összenéztünk s tudtuk, hogy a másik is arra gondol, hogy ezen át kell most menni s nagyon hideg lesz. Végül hihetetlenül szerencsésnek éreztük magunkat, mert kiderült, hogy van híd a folyón, így (még) nem kell cipőt cserélni.

A híd, ami megmentette a reggelünket

Azonban a hirtelen jött boldogság nem tartott túl sokáig, ugyanis nem egészen negyed órával később tényleg át kellett gázolni egy folyón. Láttuk az előttünk menőktől, hogy elég mély, kőről-kőre ugrálásnak nincs esélye. Én feltűrtem a nadrágomat, ameddig csak lehetett, Alberto úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy vizes legyen, nincs másik, amit felvegyen,

Meg kell hagyni, Ő jobban járt, az én nadrágom kicsit vizes lett, de azért nem bánom, hogy magamon hagytam. A víz hideg volt, erős sodrású és kb térdig ért, de a reggeli lábmosás legalább megvolt. (lehet, hogy a lábunk utána koszosabb volt, mint előtte, de legalább kevésbé volt büdös). Elhagyva a patakmedret egy végeláthatatlan sivatagba érkeztünk. A tábla nem túloz, tényleg olyan érzes volt, mintha valahol a végtelenben járnál, félúton Mordor felé.

Lassan fogytak a kilométerek, egyre nehezebbé vált a hátizsák, de tudtunk beszélgetni s ez megkönnyítette a dolgot. Talán ez volt a túra leghosszabb és legunalmasabb része.

8-10 km-nyi sivatag után újra egy menedékházhoz értünk, ahol utitársainkkal együtt elfogyasztottunk párat a még itthon elkészített kakaóskiflikből. A hegyen minden finomabb, főleg, ha még fáradt is az ember, de ennyi bókot süteményem még nem kapott. Viszont nem csak mi leptük meg a többi kirándulót, kedves meglepetés fogadott a recepción ( Felirat: Időjárás jelentés: Szél: 9-10 m/s, esély van némi esőre, most és később is. Napsütésre nem számíthtunk, de a fényét mindig a szívünkben hordozzuk). Nagy mosollyan indultunk tovább egy 20 perces pihenő után, Thórsmörk felé. Már tudtuk, hogy meg fogunk érkezni. 

Innentől az út már látványosabb volt, mindkét oldalunkon látszott többnyire a gleccser (az Eyjafjallajökull és a Myírdalsjökull) s szinte végig lefele tartottunk. Áthaladunk néhány mesés völgyön...

... és átgázoltunk még egy patakon, amíg elértünk az első erdőbe, amit itt láttam. Otthon inkább gyümölcsösnek vagy valami hasonlónak neveznénk, vékonytörzsű, alacsony fák sokasága volt, s nem nevezném sűrűnek. Előtte azonban elértem a holtpontomra. Úgy éreztem magam, mintha már legalább 25 km-t gyalogoltunk volna, rettenetesen éhes voltam s erőtlen s a GPS szerint még mindig több, mint 6 km volt a kempingig. Nem akartam hinni neki, de továbbmenni sem akartam. Végül leültünk pihenni 10 percet s utána már nem volt nagy baj, egy órán belűl megérkeztünk az első thórsmörki kempinghez. Leroskadtunk a recepció előtt s eltelt újra pár perc, amíg újra mozogni kezdtünk. Megkérdeztük, hogy hol van az a kemping, ahol aludni szeretnénk. Slyppugil a neve, s azért választottuk ezt, mert szerződése van a munkahelyemmel, mely szerint minden munkatársunk ingyen alhat ott, cserébe reklámozzuk őket a tőlünk Thórsmörkba igyekvőknek. A GPS viszont szerencsére tévedett, 5 percre volt csak az első kempingtől a miénk, nem 3 km-re. Bekanyarodva a sövénykerítésen a túra legnagyobb meglepetése fogadott: az asztalnál ülő önkéntesek és Montse és Miguel (velük együtt lakom). Nagyon jó volt látni őket, a boldog arcukat, jobb kedvre derítettek minket is. Együtt főztünk, ettünk, beszélgettünk, poénkodtunk, amíg le nem feküdtünk, igencsak korán, úgy 10 körül. 

30. nap

Slyppugil - Skógar

2297 m szintkülönbség (1100 m felfele, 1297 m lefele), 26 km

Újra 6 és 7 között csergett az óra, amikor a fejünkre húztuk a hálózsákokat. Nem mozdultunk még egy darabig, csak hallgattuk a szemerkélő esőt. Szerencsére mire összegyűjtöttük az energiánkat nagyjából el is állt. A regglit még az aprószemű végigkísérte, de aztán végleg elcsendesült. A kilátást azonban nem tudta megzavarni még a szemerkélő eső sem. Szerintem életemben nem aludtam még ennyire szép helyen.

Mikor még csak pakolásztunk s készítettük elő a regglit, Cecile és Heidi (két lakótársam) elköszöntek és útnak indultak, ugyanazt a túrát tervezték végigjárni, mint mi. 

Tudni kell, hogy mielőtt elindultunk Albertoval, Heidi ellátott egy csomó jótanáccsal. Kb másfél-két héttel előttünk járták ők is meg a Laugavegur-t (Landmannalaugar és Thórsmörk közötti út) s nagyon büszkék voltak, mert megnyerték a fogadást. Azért mentek, mert valaki azt mondta, hogy nem tudják 36 óra alatt teljesíteni az utat s be akarták bizonyítani, hogy márpedig képesek rá. Nem szokásom ítélkezni, mert semmi jogom nincs hozzá, de azok alapján, ahogyan visszajöttek a túráról és ahogy kinéztek az én 30. napom végére, nincsenek túlságosan szokva a kiránduláshoz. Lényeg az, hogy amikor este megérkeztünk Slyppugil-ba nagyon irigyek és dühösek voltak, amiért mi is megcsináltuk, rövidebb idő alatt, mint Ők s láthatóan jobb állapotban értünk a végére, sőt, még tovább is készülünk menni. Tüzet hánytak mind a ketten s nem is ültek utána velünk, elvonultak kettesben. Megkérdezték, mikor készülünk indulni s nagyon az volt az érzésem, hogy versenyezni akarnak. Vagy legalábbis ez volt a levegőben.

Vicces volt látni ezt az érzést kívűlről és nagyon hálás vagyok. hogy láthattam, mert tudom, hogy bennem is él(t) ez a fajta versenyszellem és tudom, hogy jó lenne leküzdeni, ez pedig egy jó lecke volt. Nagyjából egy órával előttünk indultak, de már az indulásunk utáni első órában utolértük őket. Nagyon meggyötörtnek látszodtak, ami a hegy meredeksége alapján érthető volt, de elég elkeserítő volt tekintettel arra, hogy még mennyi volt hátra. 

Mi sem vettük túlságosan egyszerűen az akadályokat, sűrűn álltunk meg pihenni, de motiváltuk egymást s ez sokat segített. Délre már fent voltunk 1100 méteren, a legmagasabb pontján az útnak. 

A kilátás fantasztikus volt. Teljes mértékben megérte a fáradozást. Kevéssel a csúcs alatt találtunk egy kis menedékházat, ahol nagyon kedves házigazda fogadott. Ugyan kellett fizessünk 500 ISK-t azért, hogy feltöltsük a kulacsainkat, mert sehol nem volt víz a környéken, Ők is autóval hordják fel, de nem sajnáltam azt a pénzt. Fedett helyen voltunk, melegben, száradtak az izzadt ruháink, és még kávét is főzött nekünk a házinéni. Eleite csak mi voltunk a kunyhóban, aztán váratlanul eleredt az eső s hirtelen megtelt a helység emberekkel,a fogas vizes kabátokkal a csendes rágcsálást pedig felváltotta a vidám nevetés hangja. Ismerkedtünk, poénkodtunk aztán az eső csendesedésével újra útra keltünk. Innentől már csak jó sok gleccsert kellett átszelni, de végig lefele haladtunk, míg el nem értük a Skógar patak völgyét. Mesés hely az is. Mivel a kőzet "puha" és a víz könnyen formálja, inkább hasonlít kanyonra, mint völgyre a hely. 

Az utolsó 5 km-t a Skógar patak völgyén tettük meg s csodás kilátásban volt részünk. Lépten-nyomon vízesések, a legtöbbjüknek már neve sincs, vagy legalábbis a térképen nem volt feltüntetve.

Fél 5 és 5 között értünk végül le Skógárba és egy forrócsoki kíséretében kiértékeltük a túrát.

Azt hiszem, mindkettőnk nevében mondom, hogy Frodók voltunk s mindkettőnknek a másik volt Samu. Sokat tanultunk, sokszor győzedelmeskedtünk önmagunk felett, megtanultunk félretenni dolgokat a másikért és tűrni, mosolyogni, támogatni, bíztatni, még akkor is, ha mi sem voltunk biztosak magunkban. Megtanultunk kitartani s hallgatni egymás mellett. Volt időnk önmagunkat keresni a sivatagban, de tudtuk, ott vagyunk egymásnak. Egyedül nem lettem volna képes ezt végigjárni, ezért nagyon hálás vagyok Albertonak, hogy 4 napra az utitársam volt s segített, amikor szükségem volt rá. Sok mindent hagytam magam mögött ez alatt az út alatt és remélem, még több (jó) dolgot hoztam magammal le a Hegyekből. Arról a helyről, ahol mindenki egyenlő, ahol félre kell tenni büszkeséget, gőgőt, ahol alázatosnak kell lenni, ahol csodákat lehet látni és tapasztalni és ahol a legtöbbet tanulhatunk önmagunkról, egymásról, EgyMástól. 

Skógar - Megcsináltuk

31-32 napok

Az elmúlt két nap történései címszavakban:
 - nem sikerült még kialudni a kirándulást, kicsit szét vagyok esve, de remélem egy kiadós alvás segít majd, csak időt kéne kerítenem rá

 - ha már a kiránduláson nem lett semmi bajom, első munkanapomon bevertem a térdemet, nem lila, de nehezen hajlik, de kezelgetem, jobban lesz

 - írtam szerződést végre, de kicsit lehangoló volt, nem szerenék írni róla, sok mindent át kell értékelnem, de jól vagyok

Ölelek mindenkit, bocsánat a mai rövid hírekért, igyekeztem utolérni magam a kirándulás-beszámolóval

28-29-30-31 napok

"We could be anywhere, but not on the Earth" (Alberto Zatón)
(Bárhol lehetünk, csak a Földön nem)

28. Nap
Megérkezés

Hihetetlenül rohanós volt a nap első fele, tudtam, hogy egy csomó dolgot el kell intézni s ráadásul kevesen is voltunk. Az utolsó busz 16:00-kor indult a pályaudvarról, nekem 16:30-ig kellett volna dolgoznom, de rendesek voltak s elengedtek hamarabb, sőt, még jegyet is rendeztek nekem, ingyen. A nagy rohanásban sok minden elmaradt, például a szokásos szerdai posta (minden szerdán útnak indítok egy képeslapot, akihez már megérkezett lehet képet feltölteni :P), de nem csak. Azonban minden szükséges dolgot (és sajnos pár szükségtelent is) sikerült összepakolni s végül kiderült, hogy Elisa és Alberto vissza fognak érni időben, így aztán várnom kellett valamennyit, de nem bántam. Egy rövid bevásálás után, úgy 17 óra körül indultunk útnak, kicsit nyomorogva, mert sok csomagunk volt, de legalább jó hangulatban. Én az út nagyrészét végigaludtam, a többiek beszélgettek, zenét hallgattak, énekeltek. Azonban amikor elhagytuk a táblát, amely szerint innentől csak 4x4-es terepjárókkal szabad közlekedni fel kellett kelnem, mert annyira rázott a kocsi. Viszont abszolút megérte, gyönyörű helyeken jártunk, a hegyek között, a naplementében.

Megérkezeve Landmannalaugarba sétáltunk egy kicsit (csak a parkolótól a kocsiig egy párszor), megbeszéltuk Albertoval, hogy kipróbáljuk a sátrat, amit kaptam az HI Iceland-tól (Hosteling International Iceland), azaz a központi irodától. Meg kell hagyni, életemben nem idétlenkedtem annyit sátorral, mint akkor. Majdnem egy órába telt, mire azt az egyetlen egy sátorrudat a helyére tettük és kibogoztuk, hogyan kéne felállítani. A föld viszont nagyon kemény és köves, ugyanakkor viszont rettentő sáros is volt, szóval a szegeket nem tudtuk leszúrni, kövekkel helyettesítettük őket, de mire befejeztük mi is és a sátor is jó koszos volt és nem hasonlított igazán egy használható szálláshelyre. Viszont kénytelek voltunk beérni vele, mert sem kedvünk, sem időnk, sem türelmünk nem volt már igazítani. Gyorsan ettünk egy kis instant laskát (micsoda meglepetés) s gyorsan átvettük a fürdőruháinkat. Tudni kell ugyanis, hogy Landmannalaugar mellett (egészen pontosan rajta keresztül) folyik egy meleg vizű patak, aminek kialakítottak egy nagyon jó kis természetes medencét. Oda ültünk be lelkileg felkészülni az akkor még lehetetlennek tűnő, azonban annál jobban várt kirándulásra. Ben (az egyik lakótársam, aki hegyi idegenvezetőként dolgozik) azt mondta, hogy nagy kihivás lenne megjárni ezt 3 nap alatt s mindenki más, akivel beszéltünk róla azt mondta, őrültség. 83 km, három nap, rengeteg szintkülönbség. Azonban mind a ketten elszántak voltunk s tudtuk, hogy meg fogjuk csinálni, csak nehéz lesz. A melegvízben üldögélve, a csillagokat nézve és az északi fényt várva még olyan messzinek tűnt a reggel. Valamikor éjfél körül döntöttuk el, hogy sarki fény ide vagy oda, mostmár aludni kell, nem várunk tovább, bármennyire is rossz kimászni a 38 fokos patakból. Azonban mire megtörölköztünk már a látvány is megjött. Megjelent egy szürkés, táncoló félkör az égen. Nem volt túl erős, de azért látható volt s nekem legalábbis olyan volt, mint egy égi jel, egy áldás, hogy mehetünk és minden rendben lesz. Egy kis utalás arra, hogy vigyáznak ránk. 

29. nap

Landmannalaugar-Hvanngil

1110 m szintkülönbség (540 felfelé, 570 lefelé), 27 km

6:30-kor csörgött az óra, de egyikünk sem hallotta, úgy kapcsoltuk ki. Egy órával később ébredtem meg, de még így is teljesen időben voltunk. Az elkészülés kicsit lassan ment, nem volt meg még mindennek a helye, sokat osztottuk a közös cuccokat, próbáltuk szárítani és tisztítani a sátrat s ilyen apróságok. Végül egy gyors, de annál kiadósabb reggeli után 9 előtt egy pár perccel indultunk útnak ködben, szemerkélő esőben. Így telt el, elég csendesen az első fél óra, mind a ketten nehezen szuszogtunk és szoktuk, hogy 10-15 kg-al nehezebek vagyunk a szokásosnál. Aztán lassan elállt az eső, a köd is feljebb emelkedett s egyre inkább láthatóvá váltak a csodák, amellyek mellett elhaladtunk. Az a pletyka járja, hogy Tokien, mielőtt nekifogott a Gyűrűk Ura világ megalkotásának végigjárta ezt az utat és, hogy őszint legyek, lehet, van benne valami. Ahogy távolodsz a kempingtől és a civilizációtól úgy válik egyre misztikusabbá és mesésebbé a táj. Lépten-nyomon gőz tör fel a földből, sehol egy növény, csak homok és kövek és gőz, mégis, a szivárvány összes színét láthatod. 

Idővel egyre közelebb kerültek a hófoltok, már nem csak egy-egy volt belőlük valahol a messzeségben. Fárasztó volt az állandó fel-le-fel mászás, főleg azért, mert meg voltam eddig szokva, hogy ha egyszer felmásztál a hegyre akkor egy jó idig haladhatsz a gerincen anélkül, hogy le kellene jönnöd. Azonban itt nem volt gerinc, csak sok domb és még több völgy. Azonaban a látványért megérte. 

Négy óra gyaloglás után, ismét kicsit szemerkélő esőben értük el az első menedékházat, 10 km-t már a hátunk mögött tudtuk. A házigazdák aranyosnak tűntek, azonban kiderült, hogy csak akkor mehetünk be a jó meleg és védett helyre, ha fizetünk fejenként 500 ISK-t, s mivel egyikünknek sem tetszett igazán az ötlet, 10-15 perc pihenés után az előszobában továbbálltunk. A következő kemping 11 km-re volt, s ezalatt a táj teljesen kifordult önmagából.

Átszelve néhány jégtáblát, patakot és újabb völgyeket és dombokat megjelentek a növények, a dombokat felváltották a magasba emelkedő hegyek, nekünk pedig sokat kellett ereszkedni, de a látvánnyal nem lehetett betelni. Tényleg olyan volt, mint a Gyűrűk Ura

A tó mellett várt a második kemping, s habár gyönyörű volt a kilátás s már meglehetősen fáradtak voltunk, néhány keksz és mandula után erőt vettünk magunkon újra és nekivágtunk a maradék 5 km-nek, a harmadik menedékházig. Elértünk az első olyan folyóhoz, amit már nem lehetett átugrani, megkerülni, kénytelenek voltunk a kényelmes bakancsainkat strandpapucsra, illetve a lábamnál 3 számmal kisebb túraszandálra cserélni. Azonban én jobban jártam a szandállal, mint Alberto a strandpapuccsal, minden folyó átszelésénél megharcolt velük. Az utosló öt km-t egészen gyorsan tettük meg s már a sátor felállítasa is sikeresebb és sokkal gyorsabb volt. 7-kor már a jól megérdemelt istant laskánkat ettük az asztalnál, csodáltuk a hegyet és büszkék voltunk magunkra. Hiányoltuk egy fűtött, szélvédett helyett, egy meleg zuhanyt, de mivel nem akatunk 5 perc élvezetért fejenként 500 ISK-t fizetni (ennyibe került volna 5 perc melegvíz), úgy döntöttük, elviseljük egymást és koszosan, fáradtan, még este 10 előtt hálózsákba bújtunk. Még beszélgettünk kicsit, aztán nyugovóra tértünk.

Folyt. köv holnap, csak hogy izgalmasabb legyen :P (és mert már megitn nagyon késő van és nagyon szeretnék aludni. Ne haragudjatok! ) Szép álmokat Midenkinek. 

27. nap

Recepció, uszoda, cipó

Hihetetlenül nehezen indulnak a reggelek, nagyon hiányzik már, hogy igazán kialudjam magam. Talán holnap éjjel, ha időben elérünk Landmanalaugarba. Még mindig nem tudom, hogy mikor megyek, de ezt majd később. Szóval a reggel: Emma most is előttem kelt, s így egy kicsit könnyebb kelni. Kicsit olyan, mintha otthon lennék másfél évvel ezelőtt, mert a nővérem mindig előttem kelt s lámpafénynél ébredeztem minden nap.

Együtt buszoztunk be Franciscaval, de még mind a ketten aludtunk a lábunkon, nem igazán beszéltünk. Beérve a recepcióra, egy gyors reggeli után, kiderült, hogy Breki továbbra sincs jobban, szóval egyedül leszek a recepción egészen 12:30ig, amíg megérkezik Heidi. Kicsit izgultam, s éppen ezért minden megtörtént, ami megtörténhetett, de sikerült azért megoldani az összes problémát (többé-kevésbé). Igazából olyan nagyon sok nem volt. Egy óra után kifogyott az egyik kasszagépből a papír s habár egyszer Breki megmutatta, hogyan kell kicserélni, nem sikerült. Ezért átültem a másikhoz. Természetesen az is kifogyott a következő órában, de szerencsém volt, mert éppen egy olyna kliens volt a soron, aki egy kempingben dolgozik s pont ugyan olyan kasszagépük van, mint nekünk s kisegített. Köszönet érte itt is :)

Aztán jött egy első ránézésre nagyon kedves bácsi, aki mosolyogva üvöltötte le a fejemet, hogy miért nem lehet a kempingben kiüríteni a lakókocsi vécéjét, hogy neki egyetlen kérdésére sem válaszolnak s hogy nem érdemeljük meg az öt csillagot. Mindezt azután, hogy vásárolt négy Reykjavik kártyát s szépen elmagyaráztam neki, hogy hol s hogyan kell használni. Nem értem az ilyeneket, de talán nem is kell. Lassan telt az idő és nagyon sok ember volt a recpción. Nem tudtam nagyon szabadulni, még pisilni sem, de mire megjött Heidi elcsendesedtek a dolgok. Válaszolt pár mailre aztán átvette a recepciót s én végre elmehettem enni valamit és meglátogatni a vécét. Edo jött, hogy ma kenyeret, sok keszet és chipszet talált s ha van kedvem menjek be, s nézzek szét, mert minden tele van kajával. Tényleg rengeteg minden volt. A földön álltak már zacskóban a dolgok egy idő után, de nem tartott sokáig, az emberek elkapkodták.

Ma is együtt ettünk, de csupa egészséktelen dolgot. annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm és kedvem rendes ebédet készíteni s megegyeztünk, hogy a tegnapit úgysem lehetne felülmúlni, ezért ettünk egy adag chipszet s piritóst csokikrémmel, aztán egy kis csokis kekszet, csak hogy teljes legyen a kép. De rendben volt ez így, kell néha ilyen is. Gyorsan mentem vissza ma dolgozni, hogy időben végezhessek, be szerettem volna pótolni az elmaradt beszélgetéseket. Nemsokkal a műszak vége előtt megtudtam, hogy nem csak azokat az érdekes állapotban levő sátrakat lehet elkérni, hanem vannak külön sátrak és egyéb kempingcuccok az alkalmazottaknak, amik nagyon hasznosak tudnak ám lenni. Beírtuk ezért, hogy szükségem van egy sátorra és egy főzőszettre, holnap kell elszaladjak érte az irodába, ami másfél km-re van a kempingtől (így elmarad majd az ebédszünet, valószínűleg pakolok majd szendvicset a reggelinél).

A műszak végeztével bevoltuam a személyzeti konyhára skypeolni és nagyon kellemes meglepetés ért, a telefonom nem merült le. Jól esett végre beszélgetni Anyuval, Réka, Apa írjatok majd, hogy mikor tudnátok beszélni, hiányoztok. Fél 6 körül fejeztük be s mivel nagyon vágytam rá, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy elmenjek uszodába. Tulajodképpen nem is én engedtem meg...Normálisan 900 ISK a belépő az uszodába, de lehet igényelni egy kártyát, ami 4200 ISK-ba kerül, s egy tíz alkalmas bérletként működik, azzal a különbséggel, hogy nem egy, hanem az összes reykjaviki uszodába be lehet menni vele. Szóval eldöntöttem, hogy fogok csinálni egy ilyet, de Edo meghívott ma, mert neki megvan a kártyája és már csak összesen egy hetet lesz a városban s még volt rajta 6 "belépő".

Az uszoda kicsit lepukkantabb, mint amire számítottam, de fantasztikus volt ennek ellenére is. Úsztam egy kicsit a "nagy" medencében, aztán csúzdáztunk, utána áztattuk magunkat a 38-42 fokos vízben s végül még a gőzfürdőt is kipróbáltuk. Nehéz volt bent lélegezni, létezni nagyon, de éreztem, ahogy tisztulok s ezért megérte. A délutánt egy sós vizű medencében zártuk, ami, ha a leírás igaz, az óceánból van felpumpálva s összekeverik természetes forró vízzel mielőtt a medencébe kerül. Leírhatatlanul jól esett áztatni magam a kicsi, de annál melegebb medencékben.

8 körül értem haza s gyorsan nekifogtam újra a sütésnek. Eldöntöttem, hogy nem fogok vásárolt kenyeret cipelni magammal, így sütöttem majdnem egy kg lisztből sok cipót. A kenyér itt olyan, mint Magyarországon. Felfújt, rágós, száraz és hiába eszed, nem laksz jól vele. Kicsit unom már, de hátha ezek jók lesznek. Míg sültek a cipók gyorsan összecsomagoltam, szóval mostmár minden útra készen, csak azt nem tudom, hogy mivel jutok el Landmanalaugarba. Kolbrún ma nem dolgozott, szóval nem sikerült letárgyalni az ingyen utat s Heidi azt mondta, lehet holnap már túl késő lesz holnapra foglalni. Kialakul. Ma írtam Elisának, hogy mi a helyzet, remélem a nap folyamán válaszolnak, ha nem, legrosszabb esetben stoppolok Hella-ig s veszek ott egy buszjegyet s jövök ingyen visszafele. Nem izgulok, Nektem sem kell. Minden össze van pakolva, a táskám nem vészesen nehéz s minden étkezéssel könnyebb lesz :D Alapvetően ennivaló van benne s két felsőrész, amit egymásra lehet venni, tiszta fehérnemű s neszeszerbe való dolgok, illetve sok kütyü, amik nagyon hasznosak lesznek majd :D

Megint későre jár, egy óra, szóval irány az ágy, hátha még éjjel eszembe jut valami, amit elfelejtettem eddig. Öleljetek ma valakit, akit nem szoktatok. Jól esik az embereknek (legalábbis a legtöbbjüknek, a többiek csak nem ismerik be :P )

UPDATE: Láttam északi fényt :D Nagy a fényszennyezés, s még csak augusztus van, úgyhogy nem látszik igazán erősen, inkább hasonlított egy foszladozó felhőre, mint azokra a zöld fényekre, amit minden képen látni lehet, de elhittem Benjinek (lakótárs), hogy az északi fény. Gyönyörűek voltak a csillagok is. Remélem Landmanalaugarban is annyira szép az idő, mint ma itt, s akkor gyönyörű utunk lesz.

Megint nem fogok jelentkezni vasárnapig, addig úton leszek. De gyönyörű napokat mindannyótoknak. Puszi

26. nap

Csőtörés

Jó reggelt világ!
Jobbat, mint ahogy az enyem indult ma :D A második rövid éjszakám után, megint kb 4-5 sikerült aludni összesen, nagyon álmosan keltem fel s nem akartam kimászni a jó meleg hálózsákjaimból (este már csak két nagyon vékony hálózsákot találtam s így egyiket betettem a másikba s úgy aludtam). 7-kor már a recepción voltam, hogy kérjem el a hajszárítót s menjek el gyorsan zuhanyozni. A ruháimat este sikerült kimosni (s milyen jól fogott, hogy bekocogtam szombaton, mert legalább volt bent még egy rend ruhám) s szerencsére megszárítani is, úgyhogy habár ugyanaz volt rajtam, mégis tisztának éreztem (s tulajdonképpen az is volt). Szóval 7-kor, amikor beértem a recepcióra Kolbrún már ott volt, ami aggodalomra adott okot, hiszen legkorábban fél 9-kor, de inkább 9-kor szokott beérni. Kiderült, hogy az éjjel csőtörés volt, a mosdók le vannak zárva, s a fő vízvezeték is, úgyhogy egyetlen csapból sem folyt a víz, csak az "új" vécéknél, ott is csak hideg. Kicsit szívás volt. Fénysebességgel zuhanyoztam le a hostelben (melegvízzel) és próbáltam menteni a menthetőt utána.

Reggeli gyanánt bekaptam két szelet ananászt s nekifogtam, ezúttal olyan gyorsan és annyira nem alaposan a matricák ellenőrzésének, mint még soha. Fél óra múlva már a működőképes mosdókat próbáltam takarítani, amennyire lehetett. Sepregetésről és felmosásról szó sem lehetett, nem is beszélve a tusolók tisztításáról, de legalább vécépapír került minden fülkébe és kicseréltem a szemetzacskót.

Nagyon pozitívan csalódtam ma az emberekben. Arra szamítottam, hogy őrültek háza lesz és mindenki panaszkodni fog, hogy milyen sokat fizettek (ami igaz) s mégsincs nemhogy meleg, hidegvíz sem a konyhában (sem). Ehhez képest egyetlen egy nő volt, aki panaszkodott, hogy neki fáj a lába és nem megy el sem a hostelig, sem a másik mosdóig (nincs 300 m távolság egyikig sem). Mindenki más, aki megállított s megkérdezte, hogy mi történt csak szomorúan mosolygott az történet hallatán. Leginkább a "megtörténik, szívás, hogy éppen most, de nem tehetünk semmit" hozzáállás volt a jellemző. Azonban, lehet azért is, mert hétfő van, a recepció nagyon csendes volt, főleg a nap elején.  Aztán kicsit besűrűsödött, de megjött Heidi, Kolbrún hazament aludni s én pedig elmentem ebédszüntere. Igazi ínyencség volt a mai ebéd ahhoz képest, hogy eddig miket ettünk.

Edo talált egy adag gombát a már általatok is jól ismert polcon s bejött a recepcióra vele (tulajdonképpen ugyan az az épület, egyetlen fal választja el a kettőt, de annak is van két nagy ajtaja, ami mindig nyitva van), hogy meghívjon ebédre. Végül tényleg egészen jó finom lett. Találtunk sajtot, pestot, laskát, fetát, olivaolajat is. Megsütöttük a gombát, megfőztük a laskát, összekevertük pestóval, reszeltünk alá és a tetjére egy brutális adag sajtot, hoztam a hostel konyhájáról két pohár almalevet s kiültünk a napsütötte teraszra ebédelni. Időközben egy spanyol srác elővette a közös térben hánykolódó gitárt s leült tőlünk nem messze a teraszra. Így már tényleg elit éttermi hangulata lett az egésznek. mint amikor a színpad mellé foglalsz asztalt.

A nap hátralevő része gyorsan szaladt el, recepcióztam még kicsit, megint kitakarítottam az egyik Safari sátrat, kirámoltam a "sajátomból" a hálózsákokat és a matracokat (abból is kettő kellett) s már vége is volt, sőt, már 5 óra el volt múlva (16:30-ig kéne dolgozzak). Rájöttem, hogy muszáj elmenjek vásárolni, ha szeretnék valamit vinni magammal Landmanalaugarra (részletek később), s mivel az útbaeső jó öreg Bónus 17-kor zár, kénytelen voltam elmenni a központig, ahol van egy Krónan nevű bolt, árban nagyjából ugyan ott van, csak este 9-ig nyitva vannak. Siettem, mert vártak, hogy skypeoljunk, de a busz nem gondolta úgy, hogy jönnie kéne. Megszokhatnám már, de nem nagyon tudom, hogy sosem lehet építeni rájuk. Túl sok csomagom volt és túl messzire voltam ahhoz, hogy gyalog menjek, főleg, mert minden zacsiban volt, nem is hátizsákban. Így leültem a buszmegállóba és vártam. Menetrend szerint 5 percet kellett volna...több, mint 50 lett végül. Ennek következtében egy skypeos hívás elmaradt, de remélem holnap be fogjuk majd pótolni.

Mivel holnap skypeolni és aludni szeretnék minél többet, de csomagolom kell s jó lenne sütni egy kenyeret, mert itt nem lehet rendes kenyeret vásárolni, úgy döntöttem, hogy a sütit, amit magammal szeretnék vinni, azt ma készítem el. Előszedtem az egyik kedvenc receptemet, a kétszínű kiskifliét, s mivel nem csak rízsfőzőnk, de dagasztógépünk is van itthon, 10 perc múlva már a fűtőtestnél kelt a tészta. Nagyon finomra sikeredett, még akkor is, ha az első adagot picit odaégettem.

Meglepő számomra, hogy az emberek még mindig meglepődnek azon, hogy ha sütök valamit, akkor abból mindenki vehet...de hátha más is elkezdi majd megosztani a dolgait. Még jobb lenne itthon a hangulat.

S akkor, ha már ennyit emlegettem: Landmanalaugar
Csütörtöktől szombatig szabad vagyok s úgy döntöttem, hogy megjárom a, talán leglátványosabb és biztosan legnépszerűbb, kirándulóutat. Ez egy 3-4-5 napos út, attól függ, milyen kondícióban van az ember. Landmanalaugar és Thörsmórk között 55 km a távolság, ami nem tűnik soknak két napra, de állítólag sokat kell fel-le menni s keresztezni kell pár patakot is. A vélemények pedig nagyon változóak arra vonatkozóan, hogy mennyire gyorsan lehet vagy éppen lehet, érdemes vagy nem érdemes haladni. A túra végpontja Skógar, ami Thörsmorktól még 26 km. Szeretném megjárni a Langmanalaugar - Skógar útvonalat, majd meglátjuk mi lesz belőle. Egyelőre még azt sem tudom, hogy mivel jutok el a kiindulóponig. A kemping tud biztosítani helyet ingyen a buszon, de Elisa, Alberto és Hoika (a kínai lány) pótoltak autóra s azzal mennek, Albertot leteszik a kempingnél s ha nem velük megyek, akkor majd ott találkozunk s indulunk mászni amilyen korán csak lehet. Ha velük tartok, akkor be kell pótolni valamennyit a benzinbe és az autóbérlésbe, de legalább jó lesz a társaság s lehet, hogy nem kell elkéreznem a munkahelyemről ( ha busszal megyek el kell mennem legalább 1 órával a műszakom vége előtt). De ez még kialkul holnap, legkésőbb holnapután a nap folymán. Elisa és Alberto megígérték, hogy írni fognak. A sátorral pedig szerencsém van, Edo kölcsönadja az ővét, mert amíg én kirándulok ő túrát vezet gazdag francia turistáknak, akik fizetik a szállását sokcsillagos szállodákban és az ebédeket elit vendéglőkben, szóval fogja tudni nélkülözni a sátrát, sőt, lehet még a túrabotjait is (mindenki azt mondta, hogy az mindenképp kell, főleg a patakok átszelésénél fogom igazán hasznát venni).

Ennyit az útról, sőt, ennyit a mai napról.

Kérésre: Safari sátrak

És a mai ebéd (a kék nem az amlalé, az a gyertya :P )

Ragyogjatok, egyetek finomakat s élvezzétek az életet. Vegyétek észre az apró csodákat a környezetetekben. Tőlük lesznek értékesek, egyediek és különlegesek az amúgy szürkének tűnő hétköznapok. 

25. nap

Palacsintaaaaa

(Bocsanat elore is, nem a sajat laptopomrol irok, s ezen nincsenek magyar karakterek)
A mai nap nehezen indult, keves volt az a 4-5 ora alvas. Nem akartam elhinni, hogy mar reggel van s 5 percenkent csorgott a telefonom, de csak a parnam alatt, hogy ne koltsem fel Emmat. Amikor vegre meggyoztem magam, hogy muszaj felkelni, kevessel fel7 utan, nagyon gyorsan keszultem el, s majdnem fel orat vartam a buszmegaloban, amig rajottem, hogy vasarnap van s nem jarnak a buszok.

Igy a valtozatossag kedveert ma is begyalogoltam, de olyan sebesseggel, hogy azt mar szinte kocogasnak lehetne nevezni (de buszke vagyok magamra, hogy szombat reggel ra tudtam venni magam, hogy bekocogjak a kempingig). Fel ora kesessel ugyan, de nekifogtam dolgozni, s nagyon gyorsan telt a nap. Tegnap ismerkedtunk meg a hostel konyhajan egy francia sraccal, aki idegenvezto itt, 4 eve koltozott Izlandra. Edonak hivjak. Tegnap vele es meg ket baratjaval jarkaltunk a varosban, a kulturnapokon. Voltunk egy par jo koncerten, neztunk tuzijatekot a parkolohaz tetejerol s utana laza ket ora alatt hazasetaltunk. Eddig fel sem tunt, hogy ennyire mesze lakunk a kozponttol.

Tegnap a varosban arultak palacsintat s mivel egy kisebb vagyonba kerult, megegyeztunk, hogy keszitunk inkabb magunknak ma a konyhan. Igy is lett. Mivel a recepcio nagyon zsufot volt s Heidi is kesett, nem tudtam idoben elmenni ebedelni, de Edo megvart s vegul egyutt sutottunk sajtos palacsintat. S mivel nem volt tul sok sajtunk csak 1-1-et ettunk igy, a tobbit rendesen lekvarral. Idokozben viszont megjottek az onkentesek s mivel annyi nem volt, hogy jusson mindenkinek, megigertem, hogy amire vegeznek, illetve amire Elisa vegez, addigra keszitek meg egy adagot. Talaltam valami kevereket a free food polcon, ami nagyon jol jott s Elisanak volt egy hasonlo kevereke gofrira, vegul ezeket keszitettuk el. Egy oraba telt, amig mindent megsutottunk Edoval, de jot beszelgettunk kozben s vegul nagyon finomra sikeredett. Az egyetlen baj az volt vele, hogy nagyon keves volt 10 embernek, mindenkinek 1, max 2 jutott. Megegyeztunk abban, hogy mindannyian ehesek vagyunk s vegul, mivel van egy olasz onkentesunk, foztunk egy nagyon finom spagettit. Ettunk kozosen s leultunk jatszani. Nagyjabol ket oraja jatszodtunk, amikor eldontottem, hogy nem fogok hazamenni, s mivel szerencses vagyok, megtudtam Elisatol, hogy van egy elhagyott sator s talaltam magamnak egy matracot s egy halozsakot s ott fogok aludni.

Elisa s Valentin holnap indulnak a fjordokba, szoval megadtuk a modjat a bucsunak. De mostmar nagyon keso van, ugyhogy en is megyek aludni. Ne haragudjatok, hogy mostanaban ilyen kutyafuttaban irok, igyekszem bepotolni.

Koszonom a valaszokat mindenkinek, gyongyoru hetet. Sok puszi

24. Nap

Fesztivál

Ma reykjaviki kultureste volt, s ezért munka után egyenesen oda mentünk s most értem haza (1:47), szóval most nem fogok hosszú beszámolókat írni. A lényeg, hogy nagyon vagány volt, jól telt s egyben vagyok :D Holnap bepótolom a lemaradást, de most megyek aludni, mert holnap is 6-kor kelni kell.

Sok puszi mindenkinek

23. nap

Önkéntesek

Reggel újra korán kellett kelni, de lassan kezdek belejönni. Amin viszont meglepődtem, hogy Emma hamarabb kelt, mint én. Pedig Ő csak 9-re kellett menjen dolgozni s nincs sokkal messzebb az Ő munkahelye az enyémnél (a Downtown hostelben dolgozik). Különbözőek vagyunk, különböző szokásokkal, de ez így van rendjén.

Szerencsére időben beértem a munkahelyre, volt időm egy nyugodt, bőséges reggelire, amit ezúttal Francesca társaságában fogyasztottam el s közben beszélgettünk még kicsit. A recepció nem volt túlságosan zsúfolt ezért volt időm nyugodtan végigsétálni a kempinget, feltetteni a figyelmesztető lehúzósokat. Bejelentkezéskor mindenkinek adunk egy matricát, amire rá van írva a dátum, amikor el kell hagynia a kempinget, ezt rá kell ragasztani a sátor egyik kötelére és reggel azzal kell kezdeni a szolgálatot, hogy végig kell sétálni a kempinget és kell egy narancssárga "Please contact the reception" (Kérlek menj a recepcióra) feliratú lehúzóst tenni azokra a sátrakra, amelyeken nincs, vagy már lejárt "határidős" matrica van. Ez pedig általában elég hosszú időt vesz fel, mert nincsenek kijelölt sátorhelyek, mindneki ott húzza fel a sátrát, ahol szeretné s pont ezért elég nagy a káosz és elég áthatolhatatlan a sátorok közötti kötéldzsungel. Ha pedig egy sátoron nem látszik egyből a matricája, akkor körbe kell járni és meg kell keresni. Ha szerencsés vagy előkerül :D Szóval ez a folyamat elég kellemes, egy jó kis frissítő reggeli séta, de amikor nagyon sokan vannak, nincs túl sok idő rá s rohanni kell. Ma viszont annyira pangás volt, hogy több, mint egy órát sétálgattam gondolataimba merülve és senki nem háborgott, hogy merre vagyok.

Visszaérve a recepcióra kiderült, hogy ki kell takarítani a Safari sátrakat megint, úgyhogy nekifogtam annak. Gyorsan meglett. Zenét hallgattam, énekeltem és táncikáltam szép csendben s közben takarítottam, ágyneműt cseréltem. Amikor befejeztem megbeszéltem az önkéntesekkel, hogy ebédelünk együtt, mert ők kapnak ebédet, ami lényegében ugyan az, mint a reggeli, de ingyen van és biztos, hogy van, nem olyan, mint a "Free food shelf". S mivel ők pontban délkor tartanak egy nagyjából egy órás ebédszünetet két óra komoly munka után ma én is délben ebédeltem velük. Jól telt. Tényleg hihetetlenül színes a csapat, nincs két ember ugyanabból az országból s így mindig van, amiről beszélni lehet. Kaja után visszaültem dolgozni s nagyon gyorsan elrepült a maradék három és fél óra. Igazából semmi igazán nagy dolog nem történt már ezalatt.

Amikor végeztem megbeszéltem Kolbrúnnal, hogy tegyük át a három szabadnapomat egy nappal későbbre, így most 6 napot dolgozom zsinórban, de utána lesz három szabadnapom, s ha minden a tervek szerint halad, akkor Albertoval közösen, ha nem, akkor egyedül, de megint megyek mászni :D Van még addig egy kicsi, de nagyon várom már. Landmanalaugartól Thórsmörkig vagy Skógártig, majd kiderül, hogy mennyire leszek jó formában és milyen sebességgel fogy az ételem s ilyenek. Adott egy telefonszámot, amit fel fog kelleni hívjak holnap, az adóhivatal telefonszáma. Be kell ott is regisztráljam magam külön s utána máris lehet szerződést írni. De legalább már biztos vagyok benne, hogy fogok pénzt keresni. Talány még, hogy mennyit, de ha elég arra, hogy tudjak rendes kajákat enni én már boldog vagyok. Persze jó lenne megtakarítani kicsit, bár a repjegy árát hazavinni, de ha nem jön össze azt sem bánom.

Munka után bementem a hostelbe, mert biztos voltam benne, hogy ott lesznek az önkétesek s vágytam egy kicsit a társaságukra. Nem volt kedvem hazajönni még. Beszélgettünk egy kicsit s aztán meglátogattuk a Vínbudin nevezetű üzletlánc egyik fiókját (hú, ezt jól elmondtam). Ezek olyanok, mint Magyarországon a dohányboltok, de csak alkoholos italokat forgalmaznak. Viszont ez az egyetlen hely, ahol lehet ilyesmit venni. Vásároltunk 1-1 izlandi sört (én cidert vettem, mert azt jobban szeretem) s visszasétáltunk a kempingbe, azzal az elhatározással, hogy eszünk valamit, Dipa (az amerikai lány) átöltözik, mert fázott s visszamegyünk sétálni a központba. Ebből az lett, hogy nekifogtunk "főzni", istant laskát, poharas levest és krumplipüreport, szóba elegyedtünk a konyhában üldögélőkkel s végül ottragadtunk. Viszon nagyon jól telt. A konyhában összehaverkodtunk Eduval, aki egy francia srác, eredetileg tanulni jött ide, de már három éve itt van és idegenvezető a hegyekben. Megbeszéltük, hogy lehet, hogy együtt megyünk majd a nyugati fjordokba, mert neki most egy ideig nincs munkája, én pedig nem biztos, hogy szeretnék oda egyedül menni. Miután Ő elment még kb másfél órát beszélgettünk a többiekkel, megvitattuk Velence kilátástalan helyzetét, a gráci művészetek házának a környzetből való kilógását, egy pár amerikai sorozatot, az instant laska főzési tehnikáit s egyéb világmegváltó dolgokat.

9 előtt pár perccel jöttem el, hogy legyen még időm itthon blogot- illetve egy pár mailt megírni. A busz kivételesen időben jött, úgyhogy még egy kicsit rohannom is kellett utána és rá kellett jönnöm, hogy nagyon rossz formában vagyok s ha el akarok jutni egészen Skógártig 3 nap alatt, akkor ennél sokkal jobb kondícióra lesz szükség. Nem szeretnék rohanni a hegyek között, inkább lássak kevesebbet, de rendesen. Nincs értelme végigrohanni, mert akkor csak a fáradtsággal maradsz. Viszont ha bírom, s nem kell megálljak azért, mert nehéz a zsák és nem bírja a lábam, akkor sokkal tovább haladhatok.

A rossz formámra tekintettel eldöntöttem, hogy holnap bekocogok a munkahelyre. Ott van egy saját tusolónk, amit használhatok. Csak egy kicsivel korábban kell elindulni, de kíváncsi vagyok mennyi idő alatt fogok beérni. Majd holnap (remélem) megírom. Hátha reggel is meg tudom győzni magam arról, hogy nagyobb szükségem van a mozgásra, mint arra a fél óra alvásra pluszban :D

Emma továbbra is nagyon kedves, aranyos, jól megvagyunk. Mondjuk alig töltöttünk még együtt időt, mert én nem nagyon voltam itthon, de rendben lesz :)
V Timi, András, Agyrágó Bogár: Köszönöm a hozzászólásokat, jól esik olvasni őket. Azonban sajnos, elképzelésem sincs, hogy kit takarnak a nevek, viszont hálás lennék, ha valahogy tudomásomra hoznátok. Érdekel, hogy kik olvassák a blogomat :)

Legyetek frissek és életerőssek, vegyétek észre az élet apró csodáit, hiszen a világ tele van velük. Puszi

22. nap

Snaefellsnes, avagy nem nekem találták ki a vezetett utakat

Mint írtam a tegnap, ma volt az első szervezett, lefoglalt utam. Igazából nem volt rossz, mert gyönyörű helyeken jártunk és láttunk sok csodát, de, ahogy a cím is mutatja, nem nekem való ez a fajta utazás.

Hajnalosan, 7-kor, Franciskával együtt mentünk a hostelhez reggelizni, szerencsénk volt, mert tegnap Miguel a kocsival hozta haza Emmát s így reggel vissza kellett vinni :D Luxus. Egy rohanós reggeli után kimentem a hostel elé a buszmegállóba, várni a járgányt, ami elvisz a buszterminálra, ahonnan indult az "túra".

Egész gyorsan megérkezett s nem kellett sokat várni a terminálon sem. Egy 31 személyes mikrobusszal utaztunk ma, sok kicsi kínai és egy pár amerikai társaságában. Az idegenvezetőnk ugyan törte az angolt, de helyi volt s így olyan dolgokat is tudott, amit mások nem tudtak volna. Jól jártunk vele.

Első megállónk egy benzínkút volt egy óra buszozás után. Pisiszünet...de már itt is remek látvány tárult elénk.

Ezek után egy 6 km hosszú, víz alatti alagút következett, végig a két félszigetet (Reykjanes - Reykjavik van ezen és Snaefellsnes - ma látogattuk) elválasztó fjord aljában. Időközben megtudtuk, hogy ez a legnagyobb fjord a szigeten, a Bálnák fjordjának nevezik, mert itt kötöttek ki a halászhajók, amik hozták a bálnákat, amíg még halászták őket. Azt is megtudtuk, hogy a második világháború alatt is fontos kikötő volt, azonban nem bálnahalászat miatt.

Az első hosszab szünet a sziget talán egyetlen "normális" színű strandján volt, ahol láttunk sok-sok fókát. Így már nem volt annyira izgi, hogy sok volt és mindenki őket fényképezte, s nem csak minket lesett. Viszont tényleg aranyosak voltak, főleg, amikor mozogtak :) 

Legközelebb egy vendéglőnél álltunk meg, ebédszünetre, valamikor dél körül. Minden nagyon drága volt, de ettem egy nagyon finom, helyi sütit s megeszegettem a saját szendvicseim egy részét, miközben gyönyörködtem a kilátásban. Szerencsére a jó felére ültem a busznak s nem a tengert, hanem a hegyeket láttam. Fantasztikusak voltak. Kicsit olyan, mint otthon a Retyezát. Mindenhonnan ömlik a víz, tele van minden vízesésekkel. 

Kilátás a kávézó teraszáról

Sütiii

Miután mindenki teletömte magát visszaültünk a buszba, nagyjából 200 m-t megtenni, a következő parkolóban ugyanis kiszálltunk megint és sétáltunk egyet a parton. Itt már fekete volt a homok és megcsodálhattuk azokat a híres, függőleges bazaltoszlopokat :)

Ezek után egy lávabarlangot látogattunk meg, ami meglehetősem rövidnek bizonyult ahhoz képest, hogy állítolag Jules Verne regénye (Utazás a Föld középpontja felé) itt kezdődik. Mármint azt mondják, itt mentek le a föld alá a főhősök. Volt is egy tábla a barlangban Stromboli felirattal, csak nem sikerült jól a kép, ezért nem tudom megmutatani nektek. Viszont a többi egészen érdekes volt, láttunk stalagtitokat és stalagmitokat, amik nem is igazi stalagmitok voltak, hanem gáz formálta kövek. Midenestre, szép volt.

A barlanglátogatást egy kis mese követte, amiből megtudtuk, hogy a tengerparton álló két szikla valamikor troll volt, csak nem bújtak el időben s megkövültek a Nap első sugaraitól. A tudományos magyarázat szerint ezek a 8000 évvel ezelőtti kitörés maradványai.

A trollok

Ezek után már csak egyszer álltunk meg pisilni, utána pedig az utolsó látnivaló a várva várt Kirkjufell volt. Tényleg annyira szép, mint amennyira a képeken látszik. Nehéz volt fényképezni, s végül nem is sikerült úgy, ahogy szerettem volna, mert az emberek folyamatosan belesétáltak a képbe, de azért jó lesz ez így is. Megmostam kicsit az arcom a vízesésnél s felfrissülve, kicsit megtisztulva ültünk vissza a buszba, hogy még két órát buszozzunk vissza Reykjavikba. 

Menet közben még készítettem pár képet az autóból, például a Snaefelsjökull-ról (a félsziget gelccsere), ami gyönyörű volt

Kapcsolódva még kicsit a tegnapi naphoz, elmondom, főképp a hűséges olvasóknak, mert Ők fogják tudni miről beszélek, hogy Pierre ma hagyott nekem egy levelet a recepción az e-mail címével. Meglepett, de továbbra is állítom, hogy véletlenek nincsenek, szóval tényleg fel fogom venni vele a kapcsolatot :)

Christina ma megy haza, szóval a házban is változások vannak, érkezni fog még egy dán és talán egy holland lány a helyére. Kiváncsi vagyok, de hiányolni fogok Őt. Furcsa egy kicsit, de Ő volt a legrendesebb velem, amikor megjöttem. 

Szóljatok rám, ha hiányoljátok, hogy meséljek többet. Ma nem igazán voltam bőbeszédű, de remélem a képek kárpótolnak benneteket. Holnap viszont már nem lesznek igazán képeim, szóval kénytelen leszek többet írni. De nem bánom egy cseppet sem. 

Szép napot, mosolyogjatok, mert lehet, hogy annak az embernek, akinek mosolyt csaltok az arcára a mosolyoddal az lesz mára az első boldog pillanata.