60-61-62-63. napok

Nyugati Fjordok

Nem fogok túl sokat mesélni, inkább vázlat lesz ez a bejegyzés, és hagyom, hogy élvezzétek a képeket. Két történet vanm amit el szeretnék mesélni.

Fantasztikus helyeken jártunk és gyönyörű dolgokat láttam és tapasztaltam. Első nap (hétfőn) munka után átvettük a pici bérelt autónkat és nekivágtunk a fjordoknak. Valamikor este 10 körül érkeztünk  meg az első megállóhoz, egy kis melegvizes "medencéhez", ahol fürödtünk egy nagyon jót csodálva a sarki fényeket. Hihetetlen élémény. (nincs róla képem, de letöltöttem nektek egyet, hogy lássátok)

(Hogy egészen őszinte legyek, a sötétben  nem is láttam, hogy ennyire közel vagyunk a tengerhez)

Éjjel valamikor kettő körül érkeztünk meg Flateyribe, ez valahol nagyjából a körút közepe, itt laktunk egy kedves kis házban. Soha életemben nem láttam ennyire régi, még működőképes konyhai gépeket. Szerintem legalább a nagymamáimmal egyidősek voltak, de tökéletesen működtek.

Reggel gyönyörű kilátás fogadott: 

Reggel visszamentünk ugyan azon az úton, amin jöttünk hétfő éjjel, hogy napvilágnál is megcsodálhassuk a fjordoknak azt a részét. Megérte.

Naplemente körül értünk vissza Flateyribe, s míg én kicsit rendbeszedtem a házat (az volt az egyezség, hogy kitakarítjuk a házat az előző vendégek után s akkor alhatunk ingyen, Air Bnb-vel szokta kiadni a lakást s nem volt idje ellátogatni s takarítani az utolsó vendég után) Edo fantasztikus vacsorát főzőtt. Korán feküdtünk, mind a ketten ki voltunk fáradva.

Másnap reggel könnyes búcsút vettem a kilátástól és a kicsi, otthonos, régimódi házacskától s bejártuk a 60-as út másik felét, Flateyritól Hólmavík irányába. A terv az volt, hogy egész nap kocsikázunk s megállunk, amikor jól esik, ahol szeretnénk egy kicsit többet nézelődni s úgy számoltunk, hogy este 8 előtt 10 perccel induló buszt Hólmavíkból elérjük, nekem azzal kell(ett volna) visszajönnöm. 

Gyönyörű dolgokat láttunk ezen a napon is. Többek között fiatal sarki rókákat a sarki róka látogató központban (micsoda meglepetés). Azonban nem csak itt volt szerencsénk látni őket, egy kiszaladt az autó elé, még az első nap. Úgy, mint otthon szoktak a rókák két falu között, kiugrott a bokorból. 

Estére egy egészen különleges helyre érkeztünk. A falu bejáratánál volt egy melegvizes medence, pont a tenger mellett. Leírhatatlan érzés ülni a meleg vízben és nézni a hullámokat, ahogy nyaldossák a sziklákat az orrod előtt a naplementében. Erről csak az Edo gépével készült kép, de erről is kerestem egyet a neten, hogy megmutathassam.

Sajnos nem volt túl sok időnk, el kellett érni a buszt. Beérve a benzinkúthoz, ahonnan indulnia kellett volna a busznak, felvilágosítottak, hogy a következő busz pénteken lesz...Kicsit kétségbe estem, mert a főváros és Flateyri között voltunk nagyjából félúton (250 km-re mindkettőtől) és Edo vissza kellett menjen Flateyribe. Stoppolni pedig szinte lehetetlen a fjordokban, egész nap 4 autóval találkoztunk. A kasszásnő viszont rendes volt, elmondta, hogy a teherautók mindig nála (mármint annál a benzinkútnál) állnak meg enni s jól ismeri midegyiküket, biztos akad valaki közöttük, aki elvinne Reykjavikba. Nagyjából másfél órával később jött oda az asztalunkhoz a nő, hogy talált nekem valakit. Kicsit izgultam beülni mellé a kabinba, de nem volt végül baj, amikor nem északi fényt néztem, akkor aludtam, mert ő végig beszélt telefonon. 

Végül egy benzinkútnál tett le, s egy fél órával később már itthon is voltam, beestem az ágyba és aludtam reggelig. Ma pedig igazán nem sok dolog történt, csendes nap volt, sokan voltunk kevés munkára. 

Két dolgot tanultam meg az elmúlt négy nap alatt. 

Az egyik Vittorionak köszönhetően, ő kedden reggel ment el, hétfőn indulás előtt búcsúzkodtunk. Azt mondta, hogy készül lassan lelkileg, nehéz lesz visszamenni a valóságba. Belémhasított egy pillanatra, hogy tényleg, nekem is már jóformán csak egy hónapom van itt, s milyen lesz majd visszamenni a "valóságba", összeszedegetni a barátokat, bepótólni a leckéket és felvenni az otthoni ritmust. Aztán elkezdtem ezen gondolkozni s rájöttem, hogy igazából csak rajtam múlik. Most ez a valóság: mesés, fantasztikus, tanulságos, aktív. De az otthoni valóságomban is ugyanez az ember vagyok. Egyedül rajtam múlik, hogy hogyan élem meg az otthoni dolgokat s nem kell, hogy a hazatérésem egy visszatérés legyen a "szürke hétköznapokba". Egyszerűen csak környezetváltozás, hogy kamatoztatni tudjam azt, amit itt megtanultam. S azt hiszem, ha jól éli az ember az életét, akkor valóság és a mesés helyek összemosódnak, eggyé válnak. Néha nehéz, de álljunk meg néha és gondolkozzunk el azon, hogy mennyi mindenünk van. Érdekes érzés rájönni arra, hogy mennyire felelősek vagyunk az életünkért, de határozottan jó. Boldoggá tesz a tudat, hogy jogom (és tisztem) eldönteni, hogy mi legyen az életemmel. S így még a rossz dolgok is sokkal jobbnak tűnnek, mert tudom, hogy nem más, hanem én választottam őket. S ha azt választom, hogy boldog vagyok, hogy jelen vagyok az életemben és felelősséget vállalok, akkor még boldogabb leszek s egy így szépen fokozatosan alakul. 

A másik dolog, amit megtanultam, azt Edonak köszönhetem. Megtanultam hallgatni és még jobban értékelni a csended. Sokat voltunk együtt és beszélgettünk nagyon jókat, de hallgattunk is nagyon jókat. Sokszor éreztem eddig magam kínosan, ha kettesben voltam valahol valakivel és nem volt mit mondjuk egymásnak. Ő viszont nagyon csendes és ezért, ha én nem kezdeményeztem beszélgetést, akkor alapvetően hallgattunk. S rájöttem, hogy az is fejben dől el, hogy ez a csend robbantja vagy építi azokat a bizonyos hidakat a fejünk fölött. Ha figyelmesek és érzékenyek vagyunk, nem kellenek feltétlenül szavak, hogy megértsük a másikat. Azt hiszem, ez mindannyian tapasztaltátok már egy-egy közeli baráttal vagy a párotokkal, de próbáljátok ki egy olyan emberrel is, akivel nem vagytok annyira közel egymáshoz. Meglepő, hogy mennyi mindent meg lehet tudni a másikról egy óra hallgatás alatt. 

Mára ennyi, Itt egy térkép, hogy egy kicsit érthetőbbek legyenek a dolgok. Ölelés mindenkinek. 

59. nap

Fényjáték

Reggel Franciscaval újra taxiztunk, s ma valamivel korábban indultunk, így volt időm még reggelizni is valamit :D. A kempingbe érve megjártam a szokásos kört és kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy ez az utolsó napom a kempingben, de legalább illendően végeztem az utolsó körútat, mire befejeztem megjelent a szivárvány az égen: van remény :) Szép üzenet

Aránylag csendes nap volt a kemping szempontjából, nagyjából 10-15 ember jött összesen a recepcióhoz, míg ott ültem, ezért megbeszéltem Heidaval (ketten voltunk ma is), hogy átmegyek a hostelhez segíteni kicsit, mert Francisca ma egyedül volt a teljes épület kitakarítására. Illetve volt két "runner", akik izlandi sulisok, s csak hétvégenként jönnek be, ha hívják őket, de alapvetően szemetet válogatnak vagy maximum konyhát takarítanak, de a szobákat nem. Így miután a kempingben befejeztem a takarítást átszaladtam és egy óra alatt rendbehoztam, többé-kevésbé a második emeletet,  a hat ágyas szobákat. Ezeket a legkönyebb és leggyorsabb takarítani, csak nedves rongyyal letöröljük az ágyakat (mert gumilepedő van rajtuk), teszünk a párnára egy lepedőt és a párnahuzatot, felmossuk a padlót s készen is van.

Ezek után sem lett zsúfoltabb a kemping, Heida talált egy döglött egeret, de ez volt minden, ami érdekes történt egész délután. Illetve megtudtam, hogy nem messze tőlünk van egy mászóterem, ami nem túl drága s bérelhetek ott cipőt is (mert a sajátomat nem hoztam magammal), szóval egy újabb dolog akadt, amit érdemes délután csinálni (ha a 8 óra takarítás után még van kedvem és erőm). A műszak végeztével skypeoltam kicsit s utána felkerestem a Natha yogaközpontot.

Az uszodában találtam rá a szórólapjukra s ma nyitott kapus program volt, két vezetett meditáció. Úton arrafele eltévedtem s teljesen kicsit kezdtem kétségbe esni, amikor láttam, hogy 18:03-at mutat az órám és én még mindig a kezemben a telefonnal rohangálva próbálok rájönni, hogy hol tértem le a helyes útról. De hát mint tudjuk, jó izlandi szokás szerint nem maradtam le semmiről, 5 perc késéssel érkeztem és én voltam az első.

Az első meditáció "a nemzeti szellemre való rákapcsolódás" volt. Így kicsit furán hangzik, de mielőtt nekifogtunk elmagyarázták, hogy tulajodképpen miről is szól ez s miért tartják fontosnak. Az elmélet szerint, ahol több, mint két ember összegyűl, ott kialakul egy közösségi szellem és egy közös tudás. Ha nem is tudatosan, de megosztjuk egymással azt, amink van, azt a tudást, amit felhalmoztunk az évek során. Ezért van az, hogy minden nemzetnek megvannak a maga sajátosságai. Az Ő nemzeti tudatukban az van benne. Ez a meditáció pedig arra szolgált, hogy kóstolhassunk kicsit bele ebbe az izlandi tudásba, hogy kicsit hangolódjuk rá a helyre és a helyiekre. Igazából sok nem törént fizikai síkon, helyi zenét hallgattunk, amit helyiek játszodtak, de mégis annyira hihetetleül magávalragadó volt. Fejben végigjártam mindent, ahol eddig megfordultam s tényleg még sokkal inkább magaménak éreztem, mint előtte. Hallottam a vízesések hangját a dobokban, éreztem a süvítő szelet, láttam a hihetetlen tájakat...Felemelő érzés volt.

Ezek után egy bizonyos spirál meditációt próbáltunk ki, amit, mint ma megtudtam, minden évben gyakorolnak Costinești-en. Az elv az, hogy csillagjegyek szerint állunk sorba, ha lehet, akkor férfi és nő váltakozva, megfogjuk egymást kezét és ebből a hosszú láncból egy spirált formálunk és hagyjuk, hogy az energiák áramoljanak. Az elején nem éreztem túlságosan sokat, aztán, ahogy sikerült ellazulni kezdtem értezni, hogy hogy melegednek a kezeim, hogy leszek egyre könnyebb és egy adott ponton arrább kellett lépjek (álltunk), mert az volt az érzésem, hogy annyira magával ragad az egész, hogy másképp elvesztem az egyensúlyom. Fél órát álltunk így, de nagyjából 5 percnek éreztem és hihetetlenül feltöltődtem.

A meditáció végén mindenki visszaült a maga is párnájára, s beszélgettünk még egy ideig, senki nem nagyon akart mozdulni. Aztán, nagyjából fél órával később elkezdtük összeszedegetni a dolgainkat, de még maradtunk beszélgetni. Érdekes és értékes emberekkel találkoztam, egy yoga oktató párral az államokból, ők haza is hoztak autóval, egy helyi férfival és nővel, utóbbiról kiderült, hogy sokat dolgozott Sirrával a hostelekben, a Green Messengeresekkel alapvetően (a Work awayesek). Nagyon jól esett őszíntén, hosszan, szívből, lelkesen ölelni embereket. Közösen jól lenni. Sokat jelent.

Lassan már készülődtünk, elköszöntünk egymástól, amikor az amerikai férfi szaladt fel az emeletre (itt volt a foglalkozás), hogy hihetetlen szép sarki fények vannak. Gyorsan felkapkodtunk magunkra a  kabátjainkat és cipőinket. Fantasztiukus látvány fogadott. Pont fölöttünk, körben, a teljes égbolton táncolt egy fénylő, zöldes láng. Az első igazán világos északi fény, amióta itt vagyok (de bízom benne nem az utolsó). 5-10 percet csak csodáltunk a jelenséget a parkolóból, aztán, amikor halványulni kezdett autókba ültünk és mindenki ment boldogan a maga útjára.

Gyorsan hazaértem, hála a kedves amerikai párnak, s máris nekiláttam az almáslepény elkészítéséhez. Francesca felajánlott még 4 almát, ahhoz az 5-höz pluszba, ami nekem volt, s így elegendő gyümölcsöm lett két tésztához, az egyik jön be velem holnap, elbúcsúztatni Vittoriot, a másik pedig marad itthon, mindenkinek.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire lassan készül el az almáspite. Lehet velem van a baj, de lassan másfél órája csak sül...sül...sül (igaz, kettő kell elkészüljön, de kezdek kicsit türelmetlen lenni).

Én viszont lassan megyek aludni, mert már itt is éjjel egy óra van s holnap pedig irány a nyugati fjordok Edoval. Nem leszek internet közelben a következő három napban, amíg újra találkozunk legyetek jókedvűek és optimisták, tűzzetek ki magatoknak célokat és lepjetek meg egy idegent, vagy akár egy kedves ismerőst. Mindenkinek jól esik egy kis figyelmesség. Nagy ölelés

58. nap

Újra kemping

Mint azt már írtam az éjszaka inkább volt rövid, mint pihentető, ezért a reggel is kicsit nehézkésen indult. Taxiba ültünk Franciscával s úton a hostel fele megállapítottunk, hogy az Esjan, a hegyen, ami pont Reykjavik fölött magasodik, lehullott az első hó idén. Pedig nincs sokkal magasabban, mint mi s mégis, már szeptember végén havazott...

Ennyi baj legyen. Elszarakodtuk az időt a taxival nagyon, amíg kiállította a számlát a cégre, ezért reggelizni már nem nagyon jutott idő, összeraktam két szelet kenyeret egy szelet sajttal s rohantam is a kempinghez.

Igazi szeptemberi recepciós nap volt. Heidaval voltunk ketten s nyugodtan volt időnk takarítani, rendezni és beszélgetni a recepciózás mellett. Ő az egyik legrendesebb lány itt. Sokat beszélgettünk például a buddhizmusról.

Jó volt újra a kempingben lenni. Hiányzott. Az emberek valamiért sokkal nyitottabbak s mosolygósabbak. Találkozunk, amikor bejönnek fizetni, mosolygunk egymásnak, megjegyezzük egymás arcát s sokszor köszönnek akkor is, amikor épp megyek a hostel fele ebédelni, segítenek, amikor válogatom a szemetet vagy félreállnak, ha látják, hogy takarítok. A hostelnek ez egy hátránya. Nem nagyon látok embereket.

Ebédszünet után eldöntöttük Hediaval, hogy ki kéne takarítani a régi recepciós részt, ami most leginkább raktárként szolgál, mert minden össze-vissza van benne, minden poros és sokkal több helyet foglal el, mint ami szükséges lenne, ha becsületesen lenne összefogva minden. Sok mindent dobtunk ki, de legalább megtudtam, hogy egyszerűen lehetett volna egy sokkal jobb sátrat találni a Vestman szigetekre (a viharos, sátorcölöptartós éjszakára), ha kicsit jobban körülnéztünk volna (vagy ha rendet tartottunk volna az év folyamán a raktárban). De hát mint tudjuk, mindennek oka van, nagy lecke volt az az éjszaka, s nem bánom, hogy úgy történt, ahogy.

Munka után csak vásárolni mentem gyorsan, mert ma sütöttem kenyeret (illetve zsömlét) s holnap pedig almáspitét fogok. Vittorio megy haza hétfőn s megígértem neki, hogy mielott elmegy kap egy almáspitét, azt mondta, ez a kedvence.

Mára már nem sok dolog maradt, fürdök egy nagyot és csomagolok, holnap megyek Yogázni, nem nagyon lesz időm akkor a pakolásra, hétfőn pedig már megyünk a nyugati fjordokba :D Várom nagyon.

Megtanultam ma, hogy értékelni kell az embereket körülöttünk. Még akkor is, ha néha idegesítőek, nem válogatják szét a szemetet és takarítani kell utánnuk. Jó más emberek között lenni és érezni, hogy mennyi remek dolog történik velük, velünk, hogy mennyire mások vagyunk s mégis, mennyire egyformán csodálatosak. Keressétek a többi emberben a jót. Mindenkiben ott van :)

57. nap

Közös vacsora

Előszőr is bocsánat, hogy az este nem írtam, bepótolom most. Későn értem haza és fáradt voltam nagyon.

Tegnap nagyon zsúfoltnak indult a munkanap, de végül nem volt annyira az. Összesen 161 ágy van a hostelben és 130-ból jelentkeztek ki. Azonban csodával határos módon négyen voltunk takarítani, szóval csak egy emeletet rendbehozása maradt rám, ami 8 szobát jelent. Ez így elég korrekt, főleg tekintettel arra, hogy van rá 4 órám.

Valamiért minden hihetetlenül lassan ment. Hosszú perceket vett igénybe már a paplanok összefogása is, nem is beszélve a szemét szétválogatásról, de legalább jól éreztem magam és sikerült fél kettőig végezni. Ezek után ebéd gyaránt tegnapi maradékot ettünk, de még újramelegítve is finom volt a tejszínes cukkini :D

Délutánra nem sok minden maradt, csak egy fürdő és a konferencia terem kitakarítása. Ezek után három órán át próbáltam ébren maradni, mert nagyon álmos voltam s skypeoltam kicsit. Vártam a hét órát.

Este héttől közös grillezés volt a teljes Farfuglar családdal (Farfuglar a cég neve, ahol dolgozom tulajdonképpen, az ővéké a három reykjaviki hostel és a kemping). Sokan voltunk elégge, rengeteg új emberrel találkoztam s nagyon meg voltam lepve, hogy izlandiakra nem jellemzően, tényleg elkezdtük hétkor a hotdogok készítését. A helyiek nem stresszelik túl a dolgokat, ami jó, ha az ember belejön. Sok fölösleges idegeskedést spórolnak meg magunknak, viszont ha nem tudod, hogy így működnek a dolgok sokat idegeskedsz, sok esetben helyettünk is :P

Jó volt kötetlenül beszélgetni az itteni munkatársakkal (habár a többségükkel együtt lakom, szóval ez nem volt új) és meglepő volt az látni, hogy milyen nagyon sokan dolgozunk tulajdonképpen itt (az itt alatt az összes hostelt értem). Egy idő után ugyan kicsit oszlott a tömeg s nagyjából hostelek szerint csoportosodtunk s úgy beszélgettünk, de nagyon jól telt. Este valamikor 11 körül értem haza Miguellel és Witsckevel együtt s nagyon nagyon álmos voltam.

Az igazság az, hogy nem keltem sokkal kipihentebben, mint ahogy lefekudtem, de ma van az utolsó előtti napom a kemping recepcióján, szóval nagyon boldog vagyok, de nincs túl sok tennivalóm, ami a blog szempontjából jól jött. Vigyázzatok magatokra, szeressétek egymást és önmagatokat. Szélesmosoly :D

56. nap

Mozgás

Na, a mai reggel különösen indult. Már amióta megvásároltam a bérletemet az uszodába meg szerettem volna csinálni ezt. 6-kor felkeltem, elkocogtam az uszodáig, úsztam egy nagyot, a gőzfürdőben kipihentem az intenzív reggelt s utána mentem dolgozni. Hihetetlenül jó volt. Nem mondom, hogy nem kellett reggel megharcolni a bennem lakó kis lusta hanggal, aki azt mondta, hogy "csak még öt perc" (ugye ismerős), de tudtam, hogy ha visszafekszem nem fogom megcsinálni. Szóval felkeltem s 10 perccel később már kint voltam az utcán.

Egészen másképp indult így a nap. Kár lenne tagadni, hogy már akkor kicsit fáradt voltam, amikor beértem s kicsit lassabban ment ma minden a szokásosnál, de sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Szerencsére nem volt túl sok tennivaló, takarítás szempontjából egész laza nap volt. Összesen 12 szobát kellett kitakarítsak és a fürdőket.

Ezekben a szobákban van egy gumilepedő az ágyakon, amit fertőtlenítünk s csak párnát, párnahuzatot és vászonlepedőt kapnak a lakók. S mi tagadás, voltam annyira fáaradt, hogy két szoba takarítása között ledöltem az egyik ágyra egy picit, de csak amíg elszámoltam 10-ig, mert már ez alatt az idő alatt is közel jártam az elalváshoz (s azért gáz lett volna, ha az új vendég az ágyában kap kezemben a fertőtlenítővel). A szobák után nekifogtam a fürdők kitakarításának, s nem sokkal később írt Edo üzenetet, hogy kész az ebéd. Meglepődtem, nem számítottam rá, de meg kell azért hagyni, nagyon jól esett. Jó az, hogy van akivel közösen főzni és enni, egyrészt, mert napközben nincs időm főzni, másrészt, mert nem lehet annyira keveset főzni, amit meg tudok enni egy-két nap alatt, haramadrészt meg nem romlanak meg az ennivalók, amit veszek/veszünk, mert sokszor a kisebb kiszerelés drágább, mint a nagyobb, de ételt eldobni nem akarok. Viszont a megbontott konzerveket például még az ingyen ételes polcon se nagyon lehet hagyni. Salátát ettünk, ami meglepő volt, ritkán lehet zöldséget találni a polcon.

3-kor szezonzáró gyűlés volt a kempinges alkalmazottakkal, megbeszéltük, hogy mi volt jó, min kéne javítani, mit kéne teljesen megváltoztatni, bevezetni, megoldani. Másfél órát tartott, de nagyon pozitív volt az egész, nyugodtan meg tudtuk beszélni, hogy milyen nehézségekbe ütköztünk s szerintünk hogy lehetne megoldani a problémát. Hogy egészen őszinte legyek előszőr nem nagyon akartam elmenni, nem éreztem úgy, hogy másfél hónap után ott lenne a helyem. Ennek ellenére Kolbrún "elkért" a hosteltől ezért végül elmentem, de egy cseppet sem bánom.

Miután lejárt a gyűlés (4:30-kor), visszamentem befejezni a dolgaimat a hostelbe. Elvileg négykor lejár a műszakom, de még hátra volt két fürdő, amit ki kellett takarítani, ezért visszavettem a nagyon aranyos, spéci erre a hétre készített egyenruhánkat (béke-hét van a hostelben s ezzel kapcsolatos rendezvények zajlanak, a pólóról holnap készítek Nektek képet) s munkához láttam. Nagyjából egy órát vett igénybe, de nagyon rendes munkát végeztem, levakargattam mindent az utolsó csempéről is. :D

Innentől sok nem történt, beszélgettem egy leendő egyetemista társammal, a lányokkal,  s vacsorát főztünk Edoval aztán Miguellel hazabuszoztunk. Annak ellenére, hogy a késő délután nem volt igazán pörgős, mégis rettenetesen fáradt vagyok, szóval ezzel mára nagyjából búcsúzom is.

Próbáljatok meg néha leküzdeni a belső hangot, ami meg szokott győzni arról, hogy jobb lustulni, mint tenni valamit azért, hogy elérd az álmaidat. Meglepődtök majd (én legalábbis meglepődtem), hogy az első, rettenetesen nehéz, lépés után mennyire könnyen jön majd egyik dolog a másik után. Csak elkezdeni nehéz :) Hajrá! Puszik

55. nap

Gulyásleves

Ma a szokásosnál kicsit később keltem s kicsi később is értem be, de nem okozott ez különösebb probémát, így is volt időm bőven mindenre. Reggeli után lementem az alaksorba egy adag ágyneműt összefogni, de szerencsére nem volt sok hála érte a Work-away eseknek. Tegnap Constanza és Cheryl egész nap ágyneműt hajtogattak s hihetelen módon szinte minden tiszta és rendezett. Eltünt a mosatlanszörny :D

Minden szerdán valaki a takarítók közül ebédet készít a tejles csapatnak (alkalmazottak, önkéntesek, work-awayesek), ez pedig nagyjából 15 embert jelent. Ma Francisca kellett volna főzzön, de nagyon nem mozog otthonosan a konyhában s megkért, hogy segítsem ki, ha tudom. Alina, egy román recepciós lány kérte, hogy ha már én főzők, akkor nem-e lehetne gulyást készíteni. Mivel nekem a gulyás a bográcsgulyást jelenti mondtam, hogy azt nem nagyon tudom bent a villanyrezsón megcsinálni, de végül egy gulyáslevesben kiegyeztünk :D Kerestem egy receptet s Rafal (a karbantartó) elment bevásárolni nekünk. Egészen vicces, hogy lehet feldarabolt hús kapni, amin azt írja, hogy "GULAS". Szóval a gulyásunk annyira híres, hogy itt is készítik.

A vicces az volt, hogy Karolinával az tegnap beszéltünk, hogy ma főzni kell s felajánlotta, hogy főz Ő, éjszaka úgy sincs túl sok tennivaló, főleg, ha nincs mosatlanszörny, akivel állandó harcot kell vívni. Megköszöntük szépen, de tudtuk, hogy nem lesz belőle semmi, Karolina aranyos lány, de az éjszakák nem annyira csendesek, hogy legyen ideje főzni, szóval írtam bevásárlólistát Rafalnak. Ma reggel pedig, amikor beértem Karolina azzal fogadott, hogy a leves ott van készen a konyhában. Nagyon meg voltunk lepve s igazából így már nem kellett volna főzni, de meg volt már minden véve, nem akartuk otthagyni. A felkockázott húsból, hacsak nem pörköltet, mást nem nagyon lehet készíteni (legalábbis így hirtelen nem tudok jobbat), ezért reggeli után nekifogtam zöldséget pucolni és improvizálni, ugyanis kellett egy vegatáriánusat is készíteni s a paprika, ami a konyhán volt már az elsőre sem volt elég. Végül valami "fűszerezett só"-val oldottam meg a problémát, aminek meglehetősen piros színe volt, szóval sok paprikát kellett tartalmazzon. Azt mondták finom volt, én azt nem kóstoltam meg. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a gulyásleves elkészítése 15 embernek elvette az egész délelőttöt. Kevéssel dél után fejeztem be és tálaltam, utána pedig elrohantam takarítani, mert várt még rám 6 szoba, amit kettőig átadható állaptoba kellett hozni. Gyorsabban ment, mint gondoltam.

Időnként belebotlottam egy-egy kolegába s szinte mindenki elmondta, hogy milyen finom volt a leves, vagy legalábbis megköszönte. Constanza különösen aranyos volt, Ő azt mondta, hogy ez volt a legfinomabb ebéd, amit evett, amióta itt van. Meg kell hagyni, sokat nem főznek. Vittorio esténként készít valamit közös vacsora címszó alatt, de rendszerint vagy laskát paradicsomszósszal vagy currys rízset. Egyik sem rossz, de 4-5 nap után már elég unalmas lesz.

Kettőkor már nekifogtam a konyha takarításának s végül 4 után 10 perccel végeztem. Nem értem azokat az embereket, akik úgy gondolják, hogy a hostel szobaszervíz. Ahányszor bemegyek a konyhába mindig találok a kagylóban mosatlan edényt, rosszabb esetben olyan mosatlan edényt, amit jól be kell áztatni ahhoz, hogy le lehessen vakargatni azt, amit rásütöttek a falára. Tudom, hogy nem olcsó hely a hostel, de még mindig a legolcsóbb, amit találni lehet. Nem kéne alapelvárás legyen, hogy mindent megoldjunk utánuk.

Valamivel a műszakom vége előtt indultak el a Work-awayesek (Vittorio, Victor, Cheryl, Constanza és Hoika) a nyugati fjordokba. Kimentem a kocsihoz integetni s odaadtam a muffinokat. Vittorio nagyon aranyos volt, a nyakamba ugrott, megölelt s megkérdezte, hogy megcsókolhat-e. Persze nem gondolta komolyan, de nagyon jól esett, hogy ennyire örült neki. És nem csak Ő.

Munka után sok nem történt, Edoval sétáltunk egy rövidet a városban, utána hazajöttem s nagyjából az egész este skypeolással telt el. Csak mostam és rendeztem egy kicsit a szobában ezen kívűl. Mégsem érzem üresnek a mai napot. Tudtam adni s ezért kaptam is. Sokat. A mások szemének csillogása, a hálás mosoly és az őszinte ölelések tartalmassá teszik a napjaimat. Adjunk hát minél többet, hogy minél többet kapjunk vissza. S ha nem kapjuk vissza azonnal, az sem baj. A tudat, hogy adtunk s segítettünk, már elég. Hogy egy bölcs embert idézzek: "Az elismerést nem lehet siettetni", majd egyszer megérkezik, s ha mégsem, majd megjön máshonnan. Ahonnan nem számítasz rá. De ha adsz, ha önzetlenül adsz, kapni is fogsz. Mást, máskor és máshogyan, de az egyensúly mindig megmarad. Ölelés a világ egy kicsi szigetéről mindenkinek :)

54 nap

Lazulás...vagy mégsem?

Úgy futottam neki a napnak, hogy gleccsertúrára megyek...csak egy kis hiba csúszott bele. Az este nem sikerült már elérni a túrát szervező céget, de a foglalási rendszerben éjfélkor még mindig volt szabad hely, szóval nem aggódtam. Annyira lelkes és igaztott voltam, hogy éjjel kétszer is megébredtem, egyszer elkeztem öltözni s aztán ránéztem az órámra s rájöttem, hogy két óra van, gyorsan visszafeküdtem. Másodjára pedig amikor megébredtem csak ránéztem az órára s mosolyogtam egy nagyot, hogy milyen jó lesz ma a gleccseren aztán pedig egy pár percet kellett gondolkozzak, hogy vajon lefoglaltam-e a túrát vagy sem végül.

Reggel tehát nagyon lelkesen keltem, 8-kor már lent voltam a hostelnél, hogy egyek valamit és foglaljam le az utat. 8:01-kor hívtam fel a céget, s azt mondták, hogy nincs szabad hely. Kicsit csalódott voltam, de nem lankadt a lelkesedésem, gyorsan kerestem egy másik utat egy másik cégtől, de nekik sem volt már helyük. Ezért aztán ott maradtam a hostelnél, nyugodtan reggelizem egy igazán kiadósat, beszélgettem Franciscával (megbeszéltük, hogy együtt megyünk majd bálnát nézni egy délután) és Joeval (Ő egy másik munkatárs) s addig forgolódtam, hogy végül hazajöttem, tusoltam egy nagyon hosszat s még utánaolvasgattam egy-két egyetemi dolognak.

Nemsokkal kettő előtt kaptam egy mailt az emberi erőforrásokért felelős emberkétől, hogy ha tudok menjek ma be a hostelhez, mert szeretné véglegesíteni a szerződésemet s nem tudja mikor lesz megint ennel a hostelnél (három hostel van Reykjavikban és a központi iroda). Szóval megkerült az oka, hogy miért nem mehettem ma kirándulni. Ok mindig van, csak elég türelmesnek és figyelmesnek kell lenni, hogy megtaláljuk. Szóval gyorsan összeszedtem magam s lementem szerződést írni. Jó érzés tudni, hogy mennyiért dolgozom, s hogy hivatalosan is dolgozom, pézért. Életem első (becsületes) munkaszerződése ez s bár lenne a többi is ennyire jó.

Sikerült megbeszélni Sirrával az albérlet-problémát, nem kell erre a hónapra albérletet fizessek és nem fogom megkapni azt a pénzt, amit az első szerződésem alapján kellett volna kapjak azokért az órákért, amit még a kempingben dolgoztam. Ma viszont, hogy ott voltam egész nap és volt időm sétálni körbe-körbe rájöttem, hogy hiányzik a kemping. Egészen más volt ott az élet. Még a takarítás is.

Szerződésírás után kisegítettem egy kicsit Miguelt, mert nagyon el volt havazva. Szerveznek egy elég nagy eseményt az egyik hostelben s egy csomó mindent elő kell készíteni de mindenki rettenetesen elfoglalt s nem ér rá szervezni, ezért nagyjából mindent egyedül kellett csinálnia. Sok kicsi békejelecskét vágtam ki nagy ívpapírokból. De legalább közben beszélgettünk kicsit.

A délután maradék része izlandi nyelvleckével telt. Edo beiratkozott egy nyelvtanfolyamra, de kiderült, hogy ez egy nagyon kezdő szint, Ő pedig azért ennél már kicsit többet tud, szóval valószínüleg csoportot fog cserélni, de addig is van egy tankönyve ami a legalapabb dolgoknál kezdődik. Ezt kértem kölcsön s próbáltam tanulgatni Edo pedig segített a kiejést gyakorolni. Már el tudom mondani (illetve a déliután még el tudtam mondani), hogy " Jó napot! Eszternek hívnak, nő vagyok, Romániából jöttem, beszélek románul, magyarul és angolul, és most tanulok izlandiul".  Nem sok, de több, mint a semmi. Majd reggel kiderül, hogy mennyire maradt meg mindaz, amit ma kb 2-3 órán át próbáltam megérteni és megjegyezni. Hihetetlen egy nyelv. Szinte semmi hasonlóságot nem tudtam felfedezni egyetlen általam beszélt nyelvvel sem, de ha eddig azt hittem, hogy a német bonyolult, rá kellett jönnöm, hogy ez még bonyolultabb. Nem csak a fő- és mellékneveknek van neme, hanem az igéknek is. Még néha az angolban is harcolok a nemekkel (hát még akkor, amikor próbálok németül beszélni) és lehet, de csak lehet ( :P ), hogy ez lesz az oka annak, hogy nem fogok megtanulni folyékonyan izlandiul beszélni. De ennek ellenére élveztem, szóval szeretném folytatni a tanulást, csak sok idő kell hozzá, de nem bánom.

Fél 7-kor, mint minden kedden (ez az első kedd, hogy én is megyek) filmvetítés volt (Green screen), mindig valami újrahasznosítással, szemétfeldolgozással kapcsolatos dokumentum- vagy ismeretterjesztő filmet vetítenek, de ma Wall-e volt műsoron, amit nagyon szeretek. Jó érzés volt a hostelben kicsit vendégnek érzeni magam és a kanapén elnyúlva filmet nézni az önkéntesekkel s más vendégekkel.

Ezek után, lévén kedd volt, Edoval, Maxxal, Hoikaval, Vittorioval, Victorral és Hoikaval közösen elmentünk a Domino's-ba a "szokásos" keddi pizzáért. Jól telt az este, alapvetően velük ültünk a konyhában és beszélgettünk. Kiderült, hogy ők holnap indulnak (Vittorio, Victor, Cheryl, Hoika és Constanza - Hoikat kivéve mind Workawayesek, Hoika önkéntes) egy öt napos útra mielőtt Vittorio hazamegy. Így a fél tízes busszal hazajöttem s gyorsan nekiláttam sütni, hogy legyen egy kis sütijük az útra.

Szóval a muffin a sütőben, én pedig már fél lábbal az ágyban. Kívánok mindenkinek nagyon szép szerdai napot, ez már a hét közepe, élvezzétek ki holnapi ragyogó napsütést (vagy mosolyogjatok együttérzően, ha esik az eső, mert itt két napja nem nagyon akar alábbhagyni) s ne csüggedjetek, ha valami nem úgy sül el, ahogy szerettétek volna, idővel, ha figyelmesen jártok-keltek a világban, megtaláljátok az okát, hogy miért kellett így történnie.

Nagy ölelés :)

53. nap

Ma nagyon rövid leszek, s ezért előre is az elnézéseteket kérem, de elhúzódtak ma a dolgok nagyon s nem igazán történt semmi érdekes.

Reggeltől dolgoztam fél5-ig, kicsit tovább, mint kellett volna, mert sok mindent kellett megcsinálni, s utána tulajdonképpen az otthoni dolgokat rendeztem. Egyetemi papírok, lakáskeresés stb. Ugyan nem jártam nagy sikerrel, főleg nem az utóbbival, de legalább jó sok időt és energiát vett igénybe.

Szóval elég késő van és elég fáradt vagyok, s ha minden jól megy, akkor holnap megyek egy gleccsertúrára, szóval szeretném kipihenni magam előtte. Még nem sikerült lefoglalni, holnap fel kell hívjam a céget, hogy mehetek-e, de a honlapjuk alapján még van legalább 1 hely szabadon a holnapi útra :D nagyon bízom benne, hogy összejön. Fantasztikus lenne.

Azonban most megyek lefeküdni, szép álmokat és remek napot mindenkinek. Kísérje mosoly és ragyogás a napotokat :)

52. nap

Tele hassal nem lehet...

Jó reggelt Világ!

A tegnap is tartalmasan telt. Miután tegnap nem sikerült gleccser túrát foglalni, végül a lovaglás mellett döntöttem. Az út lefoglalása kicsit nehezen jött össze, de végül sikerült. Erla azt mondta, intézzem magamnak, így felhívtam a céget, itthonról, s elmondtam, hogy a Reykjavik City Hostel recepcióján dolgozom s érdekelne, hogy ma (akkor mér holnap) melyik túrára lenne szabad helyük. Mivel épp egy vendége volt azt mondta, visszahív. Miután letettem a kagylót jutott eszembe, hogy a recepciót fogja felhívni, akik persze nem tudnak semmiről semmit. Ezért gyorsan hívtam a recepciót, hogy hívni fogja őket az Eldhestar (ez a cég neve), de csak mondják nekik, hogy majd én visszahívom őket. Amikor visszahívtam azt mondták, hogy hívjam vissza őket 9 körül s megmondják. (Nem, egy cseppet sincs túlbonyolítva.) Amikor este újra telefonáltam felajánlottak egy egész napos túrát, ami a Riding and hiking (lovaglás és kirándulás) nevet viseli.

Reggel 8-kor vett fel a kisbusz a hostel elől egy rohanós reggeli után. (Benjivel kocsival mentünk a reggel, de vittük a szemetet - itthon is külön gyűjtűnk mindent s a bezsákolt szemetet le kell vinni a hostelhez, onnan viszik el a különböző cégek, de elég sok időt vett el, amíg mindent berámoltunk a megfelelő kukába, s így nem sok idő maradt a reggelire). A farm Hveragerdinél van (kb 50 km innen, lásd 10.nap), odáig buszoztunk. Gyors útbaigazítás után kaptunk sisakot s kiválasztottak nekünk egy-egy lovat. Én egy különlegesen barátságosat kaptam. Megmutatták hogy kell felülni illetve leszállni a nyerekből, beállítottunk a kengyelszíjat, sétáltunk egy kört a karámban.

A séta a lovakkal nem volt se túl látványos, se túl hosszú, de nagyon örülök, hogy elmentem. Egy élmény volt izlandi lovon ülni. Sokkal alacsonyabbak a rendes lovaknál, de magasabbak, mint a pónik és egészen más mozgásuk van, mint az otthoni lovaknak. Nem ügetnek és nem vágtáznak, vagy sétálnak vagy az ügetéshez hasonló tempóban mennek, de ülni is másképp kell rajtuk. Míg otthon azt tanították, hogy mozogni kell a lóval együtt, hogy segítsük a mozgást (és hogy ne tegyük tönkre a fenekünket), addig itt a vezető azt mondta, hogy döljünk kicsit hátra s próbáljunk meg a lehető legstabilabban a nyeregben maradni, a lehető legkevesebbet mozogni, a legjobb, ha úgy viselkedünk, mint egy nagy zsák krumpli.

Körülbelül másfél órát voltunk nyeregben, utána visszaértünk a farmra, lenyergeltük a lovakat és átirányítottak a vendéglőbe egy meleg ebédre. Igazából a leves volt csak meleg, de azon kívűl svédasztal volt mindenféle finomsággal (tojáskrém, majonézes saláta, camanbert, kék penészes sajt, különböző felvágottak és zöldségek). Gondolom nem kell elmondanom, hogy lényegesen többet ettem a kelleténél, de nagyon jól esett. Ebéd után egy kekszet majszolgatva (mert hát a desszert nem maradhat el) olvasgattam a könyvemet, amikor megjelent a vezetőnk, hogy indulunk a kirándulásra. Mint kiderült, annak a pataknak a völgyén másztunk fel, amit ajánlott a kedves amerikai-izlandi bácsi (10. nap) s lehetőség volt fürdeni is a patakban, majdnem egy órát üldögéltünk ott. Nem nagyon volt kedvem átöltözni, így nem másztam be a patakba, csak a lábamat lógattam a vízbe s élveztem, hogy hogy melegíti át az egész testemet. Üldögéltem a napsütésben (ragyogó időnk volt), áztattam a lábamat és olvasgattam egy igazán jó könyvet. Szép nap volt ez.

A séta maga amúgy tényleg nem hosszú, kényelmes tempóban jártuk meg 35 perc alatt. Visszaérve a parkolóhoz érdekes látvány fogadott. András, ha már a juhokról volt szó, épp terelték össze őket. Egész nyárra ki vannak hajtva, csámboroghatnak, amerre akarnak, azonban ahogy kezd lehűlni az idő összeterelik őket s ma pont ennek lehettünk a szemtanúi. Sok ló és kutya segítségével terelték be a karámba a juhokat, amelyeket a Hveragerdi környéki hegyekből kergettek le. Érdekes élmény volt ez is.

Amikor kiélveztük a lovas bemutatót visszavittek a farmra s újra megkínáltak házi süteménnyel és kávéval, teával, amíg vártuk a buszt. Nagyon finom házi piskótájuk volt :D

Visszaérve Reykjavikba megkerestem a Work-awayeseket, mert tegnap este sütöttem egy bombatortát megünnepelendő, hogy Max is és én is alkalmazottak lettünk. Mivel szinte minenki ott volt, ahol lenni szoktak, a hostel nappalijában, nem volt nehéz összeszedni a társaságot. Átsétáltunk a konyhába s felszeleteltük a tortát, azonban a tálalásnál némi problémába ütköztünk, ugyanis elfelejtettem leszedni a sütőpapírt a torta aljáról, mielőtt hozzátettem volna a krémet s így, amikor meg akartuk emelni az első szeletet emelkedett az egész torta. Aki nem ismerné a bombatorát (amennyire tudom családi recept), annak elárulom, hogy piskóta alapú és nagyon krémes, ezért miután meg van kenve lehetetlen megemelni. Elvágni sem nagyon tudtam a sütőpapírt, mert a késnek nem igazán volt éle. Ezért aztán Vittorioval ketten kioperáltuk az első szeletett kézzel-késsel-spatulával, a többi már egészen könnyen ment. Max aranyos volt, még mielőtt megvágtuk volna készített róla egy képet és kitette Instagramra a következő felirattal: "Eszter = Die beste Köchin" (Eszter = a legjobb szakácsnő). Kedves húzás volt részéről.

Tortaevés után hazajöttem s mostmár lassan lefeküdni készülök, hosszú volt a mai nap is, de szép. Búcsúzóul itt egy fénykép rólam, amit a túravezető készített (nagyon aranyos svéd lány volt, ugyanabban a cipőben jár mint én, egyetem előtt jött ki világot látni, decemberig ül)

Holnaptól megint dolgozom, de lehet csak egy napot :D. 

A boldogság tudatállapot, próbáljátok megtalálni s ha megvan, ne hagyjátok, hogy elvegyék. Csak rajtatok múlik :) Ölelés mindenkinek

51. nap

Black & Blue (fekete és kék)

Fantasztikus napom volt.

Mint a tegnap írtam, nem tudtam még a reggel, hogy megyek-e szervezett útra vagy sem. Lementem a hostelig az első busszal, ami 8 előtt egy pár perccel van, s már a recepcióról felhívtam az Arctic Adventures nevű céget, hogy van-e helyük a mai Black & Blue (fekete és kék) elnevezésű útra. Szerencsés voltam, még szabad volt 6 hely az autóban s minden vonakodás nélkül mondták, hogy legyek kész 9-re a hostel előtt s mehetek (ingyen).

Mivel volt így egy órám s már minden össze volt pakolva, reggeliztem, s utána, ha már szabad napom volt, dolgoztam kicsit. Ketten voltak ma csak takarítani, ami rettenetesen kevés, főleg tekintettel arra, hogy hétvége van s sem az önkéntesek, sem a Work Away-esek nem dolgoznak. A reggeli és az indulás közötti fél órában ezért ágyneműt hajtogattam, hogy megkönnyítsem kicsit a dolgukat.

9:00-kor léptem ki a hostel ajtaján s már jött is szembe a túravezető, boldogan integettem neki, hogy én vagyok, akit keres s már ültük is vissza a mikrobuszba. Egy fél órás reykjaviki városnézés után már tele volt a busz (mindenkit a saját szálláshelyéről vettünk fel), irány Thingvellir.

Amit Thingvellirről tudni kell: Ez egy természetvédelmi terület, része az UNESCO-nak, ugyanakkor az egyik látványosság, amit a Golden Circle alatt látni lehet. Azt mondják, hogy a Golden Circle összefoglalja azt, amit a legtöbb túristának jelent Izland, hiszen itt van az egyik legnagyobb vízesés, a Geysír és ez a park. Itt volt a világ első demokratikus országgyűlése, 930-ban. Itt található a legnagyobb izlandi tó, neve azonos a park nevével. A két tektonikai lemez találkozása ez a hely, az idegenvezetőnk megmutatta, hogy hol ér végét az egyik és hol kezdődik a másik. Ezek persze fiktív határok valamennyire, hiszen nincs a kettő között egy véget nem érő repedés, de azért érdekes volt az égbe meredő bazaltoszlopok alatt állva azt hallani, hogy "itt ér véget az Észak-Amerikai -  és amott kezdődik az Eurázsiai lemez, szóval, kedveseim, a senki földjén álltok."

Ezeknek a földmozgásoknak köszönhetően alalkult ki valahol egy víznyelő (geologusoktól itt kérek elnézést, ha rosszúl használom a szakkifejezéseket, kérlek javítsatok ki), ami a gleccserekről leolvadt vizet gyűjti össze s valahol ott, a két lemez találkozásánál buggyan a felszínre. Illetve nem is annyira a felszínre...Egy repedés köti össze a nagy tóval ezt a föld allatti forrást, de mivel ez a rész elég szűk, a forrás pedig elég bővizű, meglehetősen erős áramlat alakult ki. Olyannira, hogy az van a túraleírásban, hogy nem kötelező tudni úszni ahhoz, hogy részt vehess a túrán, de ajánlott. Azt is mondják, hogy itt található a világon a legtiszább víz, s tényleg kristálytiszta volt, na de ne rohanjunk ennyire előre.

Mielőtt búvárkodni mentünk volna az útunk egy "lávabarlanghoz" vezetett. Ezek úgy alakulnak ki, hogy kitörés után a láva mintegy patakként folyik végig mindenhol, azonban a hideg levegő a legfelsőbb rétegeket megszilárdítja. Ez viszont nem akadályozza meg a lávát abban, hogy a még cseppfolyós állapotban levő része továbbhaladjon, így egy üreget hagyva maga után. ( ezt már egyszer leírtam az előző lávabarlang látogatáskor?)  Amit meglátogattunk ma, az az egyik leghíresebb, nem véletlenül, hiszen körülbelűl kétezer éves (ami az itteni barlangoknál soknak számít) és nem egy feljegyzés van róla, hogy ide menekültek azok, akiket az országgyűlés alkalmával valamiért el akartak ítélni. Tulajdonképpen sokáig azt hitték, hogy ez az egy barlang tulajdonképpen kettő, hiszen mind a két bejárata jól megközelíthető, de mivel hittek/hisznek az elfek és egyéb lények létezésében, senki nem mert igazán mélyre merészkedni, neadjisten végigmenni rajta. Így csak pár száz éve derült ki, hogy az addig két bejáratként emlegetett lyuk egy alagút.

Érdekes tapasztalat volt, intezív figyelmet igényelt, mert minden kő mozog, A sötétet leszámítva nem igazán hasonlít az otthoni barlangokhoz, sokkal szárazabbak és kevésbé sárosak, néhol olyan a fal, mintha cement lenne, máshol pedig szépen lehet láni, hogy hogy csöppentek le az utolsó folyékony lávacseppek. Máshol, a különböző ásványoknak köszönhetően egészen érdekes színekben játszodtak a kövek. Ahol pedig leszakadt egy-egy nagyobb kődarab a plafonról, ott látni lehetett a rétegződéseket. Különleges élmény volt.

Pár perc kocsikázás után érkeztünk meg a búvárkodás helyszínére. Mielőtt még valaki félre értené, nem merültünk oxigénpalackkal, csak lubickoltunk pipákkal a szánkban a felszínen, de így is fantasztikus látványban volt részünk. Hihetetlen volt, ahogyan átjutottak a napsügarak a vízen, a türkíztől a feketébe hajló sötétkékig a kék minden árnyalatát megcsodálhattuk. S tényleg nem kellett úszni, az áramlat ugyan lassan, de fáradhatatlanul sodort magával.

Felöltözéskor és levetkőzéskor ütköztünk csak akadályokba. Kaptunk egy-egy melegítőt, ami leginkább egy síruhához hasonlított s arra vettük fel a neoprént. (vastag, vízálló búvárruha), ami, el kell hogy áruljam, nem volt könnyű feladat, de megérte. Mindannyiunkat gyakorlatilag felöltöztettek, mert már a síruha szerű aláöltözékben nehézkésen ment a mozgás. A ruha ujjába még hitőport is tettek, mert másképp nem tudtuk (volna) kidugni a kezünket (nekem még így sem sikerült egyedül :D ). Ezek uták kesztyűt, szemüveget, pipát és maszkot kaptunk s már indultunk is a repedés felé. A víz hideg volt, de csak a kezünkon illetve az ajkunkon éreztük a víz hőmérsékletét, a kezünkön is csak az első percekben, amíg meg nem melegítettük azt a vízet, ami belefolyt a kesztyűbe. A látvány viszont tényleg lélegzetelállító volt. Képek a víz alatt nem készültek, csak egy nagyon hosszú videó, de mivel azt a multkor sem sikerült lejátszani, nem teszem fel.

Helyette kerestem Nektek a googlen pár olyan képet, amik visszaadják azt, amit ma láttam.

Legyetek érzékenyek a körülöttetek levő csodákra, mert, még ha nem is ilyen kékek, mint amit én láttam ma, tudom, hogy otthon is sok van belőlük. S nincsenek is annyira eldugva, mint sokszor hisszük. Szép napot :)

50. nap

Lustaság

Na, a mai reggel nem indult nehezen :D Valamikor 6 körül megébredtem s olyan boldogan fordultam a másik odalamra azzal a gondolattam, hogy nem kell dologzni menni, mint a kisiskolás a vakáció első napján. 11 előtt nem sokkal keltem fel végleg, s mivel esett az eső, úgy döntöttem, a kirándulás elmarad.

Megnéztem egy részt a kedvenc sorozatomból, lustálkodtam még egy kicsit, s mivel Erla még mindig nem válaszolt s így nem tudtam, hogy mehetek-e a hétvégén valahova vagy sem, elhatároztam, hogy lemegyek a hostelig és megkérdezem. Amikor beértem épp nekem írta a levelet, úgyhogy kicsit vicces volt a helyzet, de legalább kiderült, hogy azokra a túrákra, amit nem a Gray Line vagy a Reykjavik Excursions cég szervez, azokra magunknak kell foglalni a helyet és úgy működik a dolog, hogy este, mielőtt zárna az irodájuk (este 10 körül) leellenőrízzük a neten, hogy van-e még hely, s ha van, akkor felhívjuk az irodát, hogy: " Halló, a Reykjavik City Hostel recepciójáról hívom. Láttam a honlapon, hogy van még x szabad hely a holnap y nevezetű túrára és azt szeretném kérdezni, hogy csatlakozhatok-e." Ha szerencsém van, igen mondanak, de csak rajtuk áll.

Ezek után, kicsit megnyugodva, az úszás mellett döntöttem. Megvásároltam a 10 alkalmas bérletet az uszodába, ami rögtön a hostel mellett van :D, s pár perccel később már a 40 fokos vízben üldögéltem. Jól esett ma nem túl sok mindent csinálni. Úsztam elég sokat, de nem éreztem megerőltetőnek, aztán főztem s sütöttem egy kenyeret itthon, s esti programként, ha már a mai blogbejegyzés nem túl hosszú, megírtam a motivációs levelet, ami kell a pedagógia modul felvételéhez. Az igazat megvallva nem volt túl könnyű, de végülis meg vagyok vele teljesen elégedve. Jól sikerült.

S ha már ilyen nagyon jól eltelt az idő és közeledik a 10 óra megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a gleccsertúrát szervező céggel, mert a honlapjuk alapján még mindig van három szabad hely a holnapi útra. Sajnos nem sikerült, de a kitartásom és a menniakarásom nem lankad, a túra holnap reggel 9:30kor kezdődik, a recepciójuk pedig 8-kor nyit, szóval holnap reggel még próbálkozom :D. Összecsomagolok ma eset úgy, mintha mennék s ha holnap reggel azt mondják nem mehetek, akkor csak stoppolok egyet valamerre ki a városból. Ideje menni.

Szép napot miannyiótóknak, remélem tartalmas, izgalmas, szép, pihentető hétvégétek lesz. Élvezzétek az életet. Puszik

U.I: Kedves izlandi (vagy legalábbis itt élő/ tartózkodó) olvasóim, ha tudtok valami nagyon jó kis eldugott helyről, ahova egy nap alatt el tudok jutni saját autó nélkül Reykjavikból kérlek írjátok meg. Vagy kommentben, vagy a matyaseszter3@gmail.com címre. Előre is köszönöm a segítségeteket

49. nap

Takarítás - rohanás

A mai nap a szokásosnál lustábban indult, éreztem a különbséget a 7:30-as és a 8:00-as kezdés között. El sem hinnétek mennyit számít az a fél óra. Igazából 10 perccel indultam később itthonról, de volt időm nyugodtan reggelizni s felébredni s ez sokat számított. Utána viszont szuszogni sem volt sok időm, úgyhogy nagyon örültem, hogy legalább reggel nem kellett rohanni.

A hostel nagy: Három szárnyra van osztva: Asturalma, Vesturalma és Midhus. Összesen 38 szoba 33 fürdő és 4 konyha plusz a lépcsőházak, folyosók, kávézó. S mind arra vár reggel, hogy ki legyen tisztítva. Hárman vagyunk rendszerint egyszerre váltásban, de nincs délutáni műszak, ha valami elmarad, másnap duplán kell megdolgozni vele. Szóval lazsálásra nincs idő. A reggeli 9:30-ig tart, addig ott téblábolunk, szedjünk össze és rámoljuk be a mosogatógépbe a használt tányérokat, poharakat, töltjük fel a kiürült tálakat.

Utána pedig megkezdődik az őrült ide-oda rohanás a raktár- és takarítószobák sokasága között, mert sose lehet tudni mit éppen hol találsz meg. Nincs sok időnk, kettőig minden ágy és szoba tiszta kell legyen. A 33 fürdőből csak 5 nincs bent a szobákban, ezek, illetve a konyhák tisztítása marad 2 utánra.

Hosszú nap volt, de a műszak végeztével még volt egy kis időm beszélgetni, megírni Erlának (az új főnők, Ő a recepció vezetője a hostelnél), hogy hova szeretnék menni a hétvégén, hátha tud nekem helyet foglalni ingyen, egy eszmecsere a nővéremmel a tökéletes Brownie receptjéről s máris eltelt a délután. Fél 7 körül járt az idő, amikor nekifogtam sütni. Ben ma megy haza Belgiumba s nem lehet még tudni, hogy mikor jön vissza (ha visszajön), szóval tartottunk egy kis búcsúpartit neki. Illetve inkább Ő szervezett nekünk vacsorát, főzőtt spagettit s vett két üveg bort (nagyon jól esett inni egy pohár bort végre, régóta kívánom). Olyanok voltunk ma este, mint egy nagy család. Körbeültük az asztalt, közösen vacsoráztunk s történeteket meséltünk, felidéztek/felidéztünk szép és vicces pillanatokat, nevettünk nagyokat és rettenetesen rossz zenét hallgattunk, ahogy azt ilyenkor szokás. De legalább még egy ok volt a nevetésre.

Még mindig nem tudom, hogy mi lesz holnap, most nagyon fáradt vagyok s szeretném kipihenni magam, szóval nem állítok csergőórát, majd ha felkelek eldöntöm merre tovább. Ha késő lesz, akkor uszodába megyek s olvasok, esetleg megnézek egy filmet, mert nem néztem azóta, amióta itt vagyok, ha korábban kelek lehet elstoppolok valamerre, esetleg arra a hegyre megyek, ami látszik az ablakomból vagy újra az Esjára, holnapra szép időt ígérnek. De sose lehet tudni :)

Ölelés mindenkinek, közeledik a hétvége, tervezzetek Ti is valami szépet és tartalmasat a hétvégre. Segít mosolyogni a dolgos hétköznapokon.

48. nap

Félidő

Kezdjük egyszer azzal, ami a tegnapról elmaradt:

Szóval, legyetek őszinték, melyik gombot nyomtátok volna meg?

Ne hazudjatok, tudom, hogy Ti is a nagy piros gombot nyomtátok volna meg elsőnek. Teljesen természetesen, hiszen az az egyetlen gomb, amit meg lehet nyomni. Átvágás. Ha megnyomod a piros gombot kikapcsol a gép és senki sem tudja igazán, hogy hogyan kell visszaállítani, mindent ugyanazzal az egy programmal tisztítunk, hogy ne kelljen kínlódni az állításokkal. Na, csak hogy tiszta legyen, ha eddig nem lett volna világos, én is egyból megnyomtam a nagy piros gombot, ahogy berámoltam a szennyest a mosógépbe. S nem értettem, hogy miért aludt ki az összes fény s hogy miért nem kezdi el tisztítani az ágyneműket. Egyedül voltam lent a szobában, s mivel pár másodperc várakozás nem segített a dolgon, jobb ötlet híján, meghúztam a gombot (mert nem ugrott magától vissza) s láss csodát, újra kigyúltak a fények, a szörnyeteg életre kelt s visszaállt a program. Már csak meg kellett találni, hogy ha nem a nyilvánvaló nagy piros, akkor melyik gomb indítja el a gépezetet, de ez már könnyebben ment.

Tegnapi útmutatások:

A mai nap Francescával indult s vele is fejeződőtt be. Együtt ültünk buszra, reggeliztünk, én utána a kemping recepcióján dolgoztam 11ig, Ő nekifogott a hostel takarításának. A kempingben egyre csendesednek a napok, ma sem történt túl sok minden, amíg ott voltam. Bőven volt időm szórólapokat olvasgatni és tervezni a hétvégét. Meg is írtam Kolbrúnnak, hogy hova szeretnék menni, most várom a válaszát.

A takarítás a hostelben sokkal bonyolúltabb, mint a kempingben volt. Sokat kell rohangálni egyik takarítószobától a másikig, válogatni a szemetet, kopogtatni az ajtókón, tologatni a szekeret, keresni a megfelelő méretű és színű zacskót, megkülönböztetni a vizes feltörlőt a száraztól, az egyformára fogott paplanhuzatot a lepedőtől s a list még igencsak hosszú. Szóval kicsit zsúfolt volt a nap második fele s szégyen vagy sem, hazafele a buszon szundikáltam egyet. Szerencsére elég hangosan kiabál az idegesítően magas női hang a buszon (elvileg a buszmegállók nevét hivatott tudatni a kedves utasokkal) ahhoz, hogy minden megállóban felébredjek s tudatosítsam magamban, hogy még van 5-4-3-2-1 jaj le kell szállni... de nem szalasztottam el a megállót :D

Itthon beszélgettünk még kicsit Franciscaval, Ő hamarabb végzett egy fél órával, mint én, utána pedig, csak a válozatosság kedvéért mostam itthon, takarítottam a fürdőt, ez volt az itthoni feladat erre a hétre.

Szerettem volna kimenni egy kicsit az óceán partjára gondolkozni. értékelni, mert mégiscsak eltelt az ittlétem fele, de esett az eső s még a szobából is hallom, hogy süvít a szél odakint, szóval úgy döntöttem inkább korábban vonulok el ma a szobámba és ott leszek kicsit egyedül. Ezért hát most nagy mosollyal és hálás szívvel köszönök el Tőletek, hogy kicsit újra egyedül legyek és elgondolkozzak ezen az eltelt 47 napon és a hátralevő 46on. Nagy ölelés és puszi mindnenkinek.

47. nap

Housekeeping

A mai reggel érdekesen kezdődőtt, Witscke-vel közösen mentünk munkába, s mivel neki van jogosítványa s a céges kocsi itthon volt, autóval mentünk. Nem volt éltem legjobb döntése, de megérkeztünk végül a hostelhez. Valami történt az autóval indulás után s elkezdett csipogni és villogni valami benne, de mivel nagyon nem vagyok egy technikai zseni, s Witscke végképp nem az, nem jöttünk rá mi a problémája. Leellenőríztük az olajszintet, bekapcsoltuk a biztonságiővet, ujraindítottuk a motrot s mivel továbbra is pittyegett, csak elviseltük. A váltó sem akart igazán menni s minden egyes stoplámpánál lefagyott a motor. Valahogy nagy nehezen megérkeztük s pár órával később, amikor megint találkoztam Witsckével, kiderült, hogy több mint valószínű, hogy nem volt teljesen lenyomva a kézifék. Szóval nem lett nagy baj, csak idegesítő volt az állandó csipogása.

Nem ültem túl sokat a recepción, gyorsan körbeszaladtam, ellenőrítem a sátrakat s utána, kb fél óra recepciózás után kitakarítottam a női mosdót s már kellett is menjek a hostelhez, hogy kezdjük a képzést a takarításhoz. Nem volt egy szerencsés nap a kezdéshez. Tegnap ugyan Francesca körbevezetett és megmutatta, mi hol áll és mit mivel és hogyan takarítunk (nem különbözik sokban a a már megszokottaktól), ennek ellenére még mindig lett volna mit tanulni, azonban nem volt kitől. Cao egy kínai nő, aki 11 éve dolgozik a hostelnél, és mindent ismer és tud, de nem beszél angolul, s a közös nyelv hiánya igencsak megnehezítni az információáramlást. Kézzel-lábbal elmutogattuk, hogy mit szerenténk, hogy mit kell még megcsinálni s mi az, amit elintéz ebből Ő, mi marad ránk, de így is hiányozott pár dolog. Azt elmondta tegnap Francesca, hogy a mosógépnek és a szárítónak folyamatosan menniük kell, mert másképp annyira felgyűl a szennyes, hogy lehetetlen lesz bepótólni a lemaradást. Azonban azt nem tudtuk, sem én, sem Joe (Ő egy pár napja kezdett, ma írt szerződést) hogy hogyan működik a mosógép, milyen programot kéne használni, melyik gombot kell és melyiken nem szabad megnyomni. Holnap teszek majd fel képet és kiváncsi vagyok, hogy Ti mit csináltatok volna a helyünkben, de holnap majd elmondom, hogy mi történt.

A szárítóval sem volt sokkal nagyobb szerencsénk, az, amit a kempingnem nem szabad megtenni (a mikorszálas anyagokat nem szabad betenni a szárítóba, mert akkor csak tolják tovább a port, de nem tisztítanak), azt itt szabad (ne kérdezzétek, hogy miért változik ezen anyagok tulajdonsága egyik sarokról a másikra). De azt legalább megértettük, hogy a törölközőket és egyéb rongyokat nem száríthatunk közösen az ágyneműkkel.

S a harcnak ezzel nem volt még vége: a két szörnyeteg után következett sok kis katona, akiket egyessével kellett leverni: a mérhetetlen mennyiségű ágynemű, amit össze kellett fogni. S nem akárhogy. Egy egész képeskönyvet készítettek arról, hogyan is kell ezt a felettébb nehéz műveletet végrehajtani. S ha eddig azt hitted, hogy egyszerű ágyneműt hajtogatni vagy egy mondatos utasításokat végrehajtani, megsúgom Neked, hogy nem az. Sok időt vett igénybe, amíg megértettük a kövezkező utasítást: "Hajtsd úgy, ahogy a képen látod". Sokat segített, hiszen a fekete-fehér képen egy szürke asztalon hajtogatott  egy lány egy még szürkébb paplanhuzatot. Csak annyit láttunk, hogy kisebb, mint az előzőn. A baj az, hogy az összesen ugyan úgy kell összehajtani, mert egyformáknak kell lenniük az ágyaknak s nem húzzuk be az ágyneműt, csak összefogva az ágyakon hagyjuk a paplanok és a párnák társaságában.

Ezek után a konyha következett, amit egészen gyorsan sikerült kitakarítani, volt egy kis segítségem is. Az egyik új work-away a hostelnél fog dolgozni, szóval nem is unatkoztam, jól elbeszélgettünk s gyorsabban is ment a munka. Ebédszünet után nekifogtunk szemetet válogatni, Miguel tartott egy gyorstalpaló képzést, mert másképp működnek a dolgok itt, mint a kempingnél. Van külön doboz a kartonoknak pl. és a nagy kukákat lakat védi, nehogy a járókelők megszentségtelenítsék a kemény munkával szétválogatott szemetünket.

Egy pár perccel négy előtt végeztünk s akkor kezdődött a nap csendesebbik része. Hazasiettem és skypeoltam nagyon sokat, sok különböző emberrel. Jó volt hallani/látni Titeket.
A hátramaradt időben pedig beszélgettünk és hülyéskedtünk kicsit Miguellel és Franciscával itthon, keresgéltem valami tennivalót a hétvégére. Szabad vagyok pénteken és a hétvégén, szóval szeretnék menni valahova, csak nem tudom még pontosan, hogy hova. Holnap meg kell beszéljem Kolbrúnnal (a főnökasszonnyal, hogy milyen útra mehetek ingyen, nagyon reménykedem egy gleccsertúrában, de ha nem jön össze, akkor valószínű lovaglás-búvárkodás-bálnanézés lesz a program).

Holnap jelentkezem majd a hírekkel, ha tudok valamit. Addig mosolyogjatok, szeressétek egymást és öleljetek meg valakit, akit már rég nem öleltetek meg (vagy, akit még soha). Ragyogó napot, kitartást, rengeteg szép élményt és sok, hasznos leckét (olyat, amit fel fogtok majd használni életetek során) kívánok minden sulikezdőnek s másoknak is, hiszen, ha nem is ugyan olyan körülmények között, mint az iskolában, de mindig tanulunk.

46. nap

Munka

Ma nagyon sok jó dolgot kaptam az élettől.
A reggel igencsak nehézkésen indult, de lassan kezdem megszokni a nehezen induló reggeleket, erőt kellett vegyek magamon, hogy nekivágjak, de ma is bekocogtam s még el sem késtem. Nehéz nekivágni, de jót tesz a reggeli torna, mire beérek kimegy az álom a szememből s nem nyelem le keresztben egy-egy ásítással az első vendégeket.

A recepció újra csendesnek ígérkezett, habár megint csak ketten voltunk, mert Gordún elesett és fekszik otthon, nagyon fáj a háta, Fjóla pedig, aki az egyetlen takarító most a kempingben, beteget jelentett. Így mindent kettőnknek kellett megoldani Heidi-vel, de nem okozott különösebb problémát, én körbejártam és ellenőríztem a sátrakat, Ő kitakarította a konyhát és kiürítette a kukákat. Rám vártak a fürdőszobák. A női mosdót befejeztem még ebédszünet előtt, utána ettem s amíg takarítottam a férfiakét megjelent Heida és Kolbrún, hogy Erla vár rám (a hostelnél a recepció vezetője). Heida befejezte helyettem a fürdőszoba takarítását, én pedig rohantam a hostelhez. Kiderült, hogy 16.-tól a hostel alkalmazottja leszek, mint takarító. Franciscával már elég rég óta tárgyaljuk ezt s téma volt már a hostel vezetőségnél is egy ideje, csak minden, mint otthon, rettenetesen lassan működik.

Ma kezdték már a "kiképzésemet" s holnap-holnapután még képzésen leszek, de onnantól már csak két napom lesz szeptember vége fele a recepción, azon kívűl a hostelnél leszek beosztva. Ez azt jelenti, hogy rendes fizetést fogok kapni, de 45000 korona lakbért kell fizessek (ami több, mint amit összesen kaptam volna egy havi munkáért az előző szerződés alapján). De még így is teljesen megéri, nagyon örültem a hírnek. Holnap, ha Erla bent lesz, szeretnék még egyet beszélni vele is és Sirrával is, hogy oldjuk meg ezt a fél hónapot, nem egészen értem, hogy hogy képzelték el. Nekem az volt az ötletem, hogy ne adják ide a "zsebpénzem" (amit kaptam voltna az első szerződés alapján) azon felét, amiért már megdolgoztam és ne vágják le a fizetésemből az fél havi lakbért. A két összeg kb ugyan annyi, kb 2000 koronát veszítek így rajta, de nekem jobban megéri, mert ha nem szólók, hogy már 10 napot dolhoztam a hónapból s még kettőt fogok, szerintem simán "elfelejtődik" s nem csak egy, hanem másfél hónapot dolgozom ingyen.

A kicsit szomorkásabb része a napnak az este volt, amikor újra együtt vacsoráztunk az önkéntesekkel, mert Elisa elment. Ő is hiányozni fog, különleges ember, akárcsak mindenki más, akit megismertem itt. Már csak Maxi van itt az "erdeti" csapatból (mármint azok közül, akik itt voltak, amikor én megérkeztem), az alkalmazottakon kívűl.

Sok időm volt ma még gondolkozni, s még sok olyan gondolat jutott eszembe, ami sokáig meg fog maradni és lendületet ad majd a nehezebb napokon:

Maxi:

" She is Eszter. The nicest girl, who you can met at the campsite" (Ő Eszter, a legrendesebb lány, akivel a kempingben találkozhatsz)

És még egy pár otthoni:

<< Megsirattál, megint>>

<< Annyira jó, hogy kölcsönösen dícsérjük egymást>>

<< Büszke vagyok rá, hogy mások is ennyire értékelnek, jó olvasni, hogy elégedettek veled>>

Ami az eddigi napokról valahogyan elmaradt :

• Francisca egyik délután levágta a hajamat, jól szórakoztunk és ugyan most egy kicsit nehezebb felkötni, azért nem lehetetlen, s úgyis visszanő.

• Skaftafell előtt találkoztam egy norvég sráccal, aki szintén hegyi vezető, megadta az e-mail címét s elkezdtünk levelezni, azt ígérte, ha elmegyek oda valamelyik délután elvisz egy gleccsertúrára. Lehet, hogy lesz saját gleccsertúram :D
• Pierre, ha emlékeztek még, a francia srác, akinek ellopták a papírjait és háromszor találkoztunk utána s még levelet is hagyott nekem, válaszolt a mailemre, elkezdtük levelezni. Nincs annyi idő a világon, amit ne emésztene fel mostanság az írás (blog, mailek, üzenetek), de nem bánom, jó módjai ezek az önkifejezésnek, fejlődésnek, tanulásnak, megértésnek.

Mint a mai példa mutatja, igaz, amit a csészémen ír (Goals are dreams with deadlines - A célok határidős álmok). Amikor aláírtuk a szerződést Sirrával (az elsőt), nem hittem el egy pár napig, hogy fogok rendesen pénzt keresni. Aztán eldöntöttem, hogy így is megérte s végeztem tovább a dolgom hasonló mosollyal és lelkesedéssel, de azért titkon reméltem és bíztam benne, hogy alkalmazni fognak. S lám, mivel hittem benne s nem lankadtam el, összejött. 

Legyetek kitartóak, hidjetek magatokban, álmodjatok nagyokat és adjatok magatoknak elég időt a megvalósításra. De azért határozzátok meg a határidőt, különben csak álmok maradnak. Tudjátok, szeretünk mindent az utolsó percre hagyni, s ha nincs utolsó perc, mindig csak halogatni fogjuk, az álmok pedig célok helyett csak álmok maradnak. Hasonlóan jó hírekkel teli napot kívánok Nektek, mint amilyen az enyém volt. 

 

 

 

45. nap

Mondatok, amik...

A mai reggel nehezen indult, megbizonyosodtam róla, hogy Kosztolányinak igencsak igaza volt, amikor azt írta, hogy egy ember kevés ahhoz, hogy éljen is és írjon is. Mivel az éjjel sokáig írtam, hogy bepótoljam a lemaradást, keveset aludtam. S szó mi szó, a jól betervezett és előkészített kocogás így elmaradt. Rohantam reggel, hívtam egy taxit (ha nem járnak a buszok és dolgozni kell menni a cég fizeti a taxit), s így még maradt 5 percem ébredezni és falni valamit.

Ezek után viszont nem volt túl zsúfolt a nap, ugyan, csak ketten voltunk Telmával. Nyugodtan volt mindenre idő, leveleket írtam, amiket már rég meg kellett volna írni, válaszolgattam mások leveleire, megtudtam egy-két dolgot az egyetemről, felvettem a kapcsolatot a diákképviselettel (az igazság az, hogy Ő talált meg, amiért nagyon hálás vagyok, s így feltettem neki néhány kérdést, amire válaszolt is). Megtudtam, hogy meg kéne írni a hallgatói szerződést, hogy a bentlakásról hír csak 27.-én lesz, s hogy órarendet is fogunk kapni nemsokára, tehát lassan neki kell fogni megírni a bocsánatkérő-magyaráz(kod)ó e-maileket a tanároknak.

Telmával felosztottuk a takarítást, az Ővé volt a két fürdő, én a konyhát és a Safari sátrat tiszítottam, és persze, mint minden nap, válogattam a szemetet. Kezdek egyre kevésbé felháborodni az emberek nemtörődömségén, de még mindig zavar s azt hiszem ezt soha nem fogom megérteni, hogy miért dobnak ki az emberek tiszta jó ételeket, amikor ugyanazzal az erőfeszítéssel fel lehetne tenni az ingyen ennivalós polcra. Azonban amikor ilyeneken kezdek bosszankodni eszembe jut, hogy mennyi szépet kapok az emberektől s megnyugszom. 

Munka után siettem haza és talán ma volt az első alakalom, hogy rendesen főztem magamnak. Krumplipürét, rántotthúst s savanyuságként még egy paradicsomot is megettem. Párhuzamosan az ebéddel készült még egy brownie is, ha már a másik akkora sikert aratott, hogy én meg sem tudtam kósolni. Elisa megy el holnap (már megint búcsúzni kell) s mondta, hogy az a kedvenc sütije. szóval nem sajnáltam rá az időt. Viszont nem tudom miért, hiszen ugyanannyit használtam mindenből, ez most sokkal kisebb lett. De kevesebben is vagyunk, szóval nem izgulom túl a dolgot. 

Estére maradtak a skypeolások és a blogírás, de igyekszem korán lefekudni, holnap hosszan maradok bent megint s szeretnék nem elaludni újra. 

Tudjátok, vannak olyan mondatok, amik évek múltán is a fülünkben csengenek, mert annyira jól vagy annyira rosszúl estek. Mindkettő jó. Ha valami annyira rosszúl esik, hogy több évvel később is emlékszünk rá, akkor több, mint valószínű, hogy megkérdőjelezzük magunkban az igazságtartalmukat s valamin változtatuk, tehát fejlődünk. Segítenek az ilyen mondatok jobb emberré válni, még akkor is, ha nagyon fáj, amikor elhangzanak. Visszazökkentenek a valóságba és terelgetnek a jó irányba (nem ugyan azt jelenti a "jó" irány mindannyiunknak, mindenkinek megvan a maga "jó" iránya). Ennél azonban kicsit kellemesebben érintenek azok az "ajándék" mondatok, amik megerősítenek abban, hogy jó úton jársz, hogy érdemes azt folytatni, amit elkezdtél, hogy mások értékelik a munkád és a befektetett energiád. Sokat kaptam ezekből mostanság, s egy párat le szeretnék jegyezni ide, egyrészt magamnak, másrészt, hogy Ti is élvezhessétek. Azokat az értelmi szerzőket fogom csak megnevezni, akik itteniek, mert nem tudom, hogy az otthoniak közül ki szeretné vagy ki nem szeretné viszont látni magát a blogon, így kivétel nélkül mindenki anonim marad.

Udi (búcsúlevél):

<<Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt. Hálás vagyok a közös élményekért, erőt, inspirációt, új életet adtál. Sokat tanultam tőled az életről, a boldogságról és a mosolygásról >>

Deepa (amikor Skógár- ban találkoztunk a túra után): 

<< Te voltál a motivációm. Amikor azt éreztem, hogy túl nehéz és nem bírok tovább menni, arra gondoltam, hogy Te is megcsináltad, méghozzá egy nagy hátizsákot cipelve. >>

Alberto (Laugavegur közben):

 << Biztos, hogy te csak 18 éves vagy? Sokkal érettebben gondolkozol >>

 Én: <<Melyik a kedvenc sütid?  >> Alberto << Amelyiket te készíted. >> ( ez annyira Micimackós)

 (tegnap este búcsúzáskor):

<< Remélem újra találkozunk, amikor visszajövök. Te vagy az egyik legkülönlegesebb ember, akit itt megismertem, mosolyogj és ne változz sokat a következő találkozásig.  >>

Zigi: 

<< Te vagy a legmosolygósabb lány, akivel valaha találkoztam. >>

Ben (hegyivezető, akkor történt, amikor visszajöttünk a Laugavegurról három nap után) 

<< Well done - szép munka  >> 

Nem nagy bók, de nekem az volt egy ilyen ember szájából.

Sirra: 

(Le vagyok nyűgözve attól, hogy milyen szépen alkalmazkodtál) "  I was impressed how well you seem to have adapted " 

És akkor egy pár otthoni, ami szintén nagyon meghatott:

" Sokat emlegeted a csodákat az írásaidban, s én úgy gondolom, hogy te is egy vagy közülük. Valamit nagyon jól csinálsz, úgyhogy ne hagyd abba!"

"Te vagy a kedvenc sorozatom"

"Minden reggel Veled ébredek"

és a lista még elég hosszú. Bearanyozzátok a napomat egy-egy hozzászólással vagy egy-egy személyes üzenettel. Azt hiszem, az, hogy én is őszinte vagyok és nyiltan beszélek a gondolataimról és érzéseimről, ösztönöz Titeket is arra, hogy leírjátok nekem (és hátha nem csak nekem) ezeket.

Mindannyian tele vagyunk érzésekkel és (olykor zavros) gondolatokkal, de ez emberi létünk
velejárója. Nincs ezen mit szégyelni, takargatni, ettől vagyunk emberek. Felemelő, hogy így megnyíltak egyesek és remélem egyre többen fognak. Ha bezárkózunk ugyan nehezebben sérülünk, de nehezebben kapunk szépet is. Higgyétek el, megéri nyitott szívvel, szemmel és elmével járni a világban.

Mondjátok el egymásnak, ha valamit értékeltek bennük, vagy ha úgy érzitek, hogy nem jó irányban változnak. Nem sértegetni kell egymást, hanem felvállani az érzésinket, gondolatainkat és támogatni, erősíteni, segíteni mindenkit, illetve akit lehet.

" Minek van egy eleje ha mindig van egy vége,

ahelyett hogy szorítanád engedd el végre, 

mosolyogj a sötétben és ha senki sem látja,

sírni szabad fényes nappal az utcákat járva"

44. nap

Arra születtünk...

Mint mondtam, a reggel korán indult, hiszen 7:30-kor már dolgoztam, s túl voltam 3,5 km kocogáson, egy meleg zuhanyon és a regglin. A műszak hihetetlenül csendes volt, összeszedtünk pár szórólapot, mert lejárt a nyár s nem érvényesek többet, takarítottunk egy keveset s üldögéltuk sokat a recepció mögött. Olyannyira csendes volt a hely, hogy a kirándulás beszámoló nagyobbik részét ott írtam meg, mert nem volt semmi más, ami hasznosabb lett volna.

Ebédszünetben meglátogattam a többiekket a hostelnél s kicsit csalódottam vettem észre, hogy Victor az utolsó szelet Brownie-t majszolja. Az volt a tervem, hogy este, közösen, vacsora után elosztjuk, de azt mondták mindenkinek jutott belőle, szóval végülis elosztották, de nem bántam volna, ha én is ott vagyok. Egyrészt, hogy lássam az arcukat, másrészt, mert szerettem volna én is megkóstolni, de így is aranyosak voltak. Főleg Victor, amikor bűnbánóan, tele szájjal mondta, hogy "dehát olyan finom".

A munkaidő lejártával azonban felpögötek kicsit a dolgok, beszéltem egyet a nővéremmel és anyuval, utána pedig lementünk az alaksorba ping-pongozni a többiekkel. 8 óra körül járt az idő, amikor abbahagytuk, Vittorio elment vacsorát készíteni, Alberto csomagolni, mi pedig leültünk még beszélgetni kicsit. Nem tartott azonban ez az idilli pillanat túl sokáig, ugyanis Albertonak a 21:30-as reptéri buszra volt jegye. Amikor Vittorio elkészült a parmezános rizottoval, birtokba vettük a konyhát s mint egy nagy család Karácsonykor, gyertyát gyújtottunk és jómóduan fogyasztottuk el a vacsorát, ugyan kicsit melankólikus hangulatban.

Azt hiszem, minannyiunk nevében mondhatom, hogy hiányozni fog nekünk Alberto. Különleges egyénisége (volt) a társaságnak s számomra talán az egyik legkedvesebb ember itt. Érdekes, hogy mennyire másak a hegyen kötött kapcsolatok. Majdnem annyira erőssek, mint a Heggyel kötöttek. Tudom, hogy most sokan azt hiszitek, hogy szerelmes vagyok, de nem zavar. Van egy csodálatos ének, azt mondja, hogy: "aki nem látta még a csend világát, úgysem érti ezt" és ez tényleg így van. Egészen más jellegű kapcsolat alakul ki a hegyen, a csendben, a hallgatásban, néha a kínlódásban. Nem kellenek szavak, hogy megértsük egymást és nincs kétségünk afelől, hogy a másik mellettünk lesz, ha szükségünk lesz rá. Amolyan feltételnélküli szeretet, bizalom és egyetértés ez, amit csak megtapaszalni lehet, megérteni nem. Viszont nagyon hálás vagyok Albertonak, hogy ezt megélhettem Vele, mellette.

Megvártam vele a buszt, s ha eddig azt hittem, hogy amióta itt vagyok megszoktam a változásokat s hogy az emberek jönnek-mennek, ma rá kellett jönnöm, hogy nem így van, szégyen vagy sem, megsirattam, amikor elment. Hiányozni fog. Úgy néz ki, hogy miután megvédi az államvizsgadolgozatát, amit Izlandról írt, lehet hogy visszajön, ha kap állást itt. Tervei szerint legkésőbb Október elején, reméljük a legjobbakat.

... hogy napsugárba kapaszkodjunk,/ Nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj /
 Arra születtünk, hogy tiszta legyen még a szívűnk / s játszunk még tovább, játszunk még tovább

40-41-42-43 napok - beszámoló

Skaftafell

Nehéz visszamemlékezni így négy nap távlatából a történtekre, de ami fontos, az megmaradt. Ezek szerint a munkás része a napnak nem volt túl fontos, mivel csak az ebédszünetre emlékszem igazán :D. Camanbertet ettünk Vittorio házilekvárjával. Az egyik legjobb ebéd, amióta itt vagyok. Munka után amilyen gyorsan csak lehetett készültünk és indultunk is Elisával, Albertoval, Deepaval és Vittorioval, irány Skaftafell. Illetve irány a Bónus, mert kellett venni egy pár instant laskát az útra. 

Selfoss volt az első pihenőhely (ez az a Selfoss, ha még emlékeztek, ahol Udival hiába kerestük a vízesést, kb 60 km Reykjaviktól), ahol azért álltunk meg, mert kedd volt s minden kedden a Domino's-ban 1000 ISK a pizza, amire választhatsz három feltétet (a paradicsomszósz és a mozarella alapértelmezett).  Otthon nem sok pizzázóban kell ennyit fizetni egy ilyen ebédért (35 lej), de itt más napokon több, mint a duplája ennek, szóval nagyon boldogan eszünk keddenként pizzát. Amíg üldögéltünk a pizzázóban az ételre várva megláttuk, hogy sok boldog gyerek jön ki a mellettünk levő boltból akkora fagyikkal, mint a fejük. Eldöntöttük, hogy bemegyünk mi is abba a boltba és megnézzük mi folyik ott. Nem sokkal később már mi is akkora fagyikkal jöttünk mi, mint a fejünk, igaz, szegényebbek voltunk pár száz koronával, de megérte. Finom volt nagyon, de mivel olyan nagy volt, hogy alig bírtuk megenni, a pizzából ebéd helyett vacsora lett. 

Visszaültünk az autóba, s mivel már hét óra el volt múlva s most már 9-kor sötétedik, nem mentünk el egészen Skaftafellig, mert addig még 4 órát kellett volna kocsikázni. Deepa járt már ezen a környéken s Ő tudott egy kempingről, ami nincs túl messze a főúttól, de nagyon hangulatos. Meg kell hagyni, a "nem túl messze" enyhe túlzás volt, mert egy fél órát zötykölődtünk egy földúton, de megérte. Sajnos ott nem készült fénykép, de tényleg egy csodálatos kemping volt. Hegyek ölelték körül a kis mezőt, patakok csobogtak s a gyertyafényes, romatikus vacsoránkat (a Domino's pizzák egy részét)  egy barlangban fogyasztottuk el (s ennek a fele sem tréfa). 

Reggel korán keltünk abban a reményben, hogy nem láttak az este s megspóroljuk a szállás árát, összepakoltuk a sátrakat s elmentünk sétálni egyet a kempin körül, megcsodáltunk egy kis kanyont s mire visszajöttünk a recepciós már várt, ezért becsületes emberek módjára kifizettük az 1500 ISK-t fejenként s továbbindultunk. Dél volt már, mire megérkeztük a Vatnajökull nemzeti park információs irodájához. Innen indul az összes turistaút és itt van a kemping is. Rövid térképböngészés után kiválasztottuk az útvonalat, s miután megettük reggeli gyanánt a maradékot tegnap estéről neki is vágtunk. 

Nem volt egy túl megeröltető kirándulás, de azért nagyon rövidnek sem nevezném, majndem 20 km-t gyalogoltunk, olykor esőben, de ennek ellenére láttunk szép dolgokat és hosszú perceket ültünk némán egymás mellett csodálva a Svartifosst vagy épp a gleccsert. Mivel aránylag gyorsan, 5 óra alatt visszaértünk a kocsihoz, elhatároztuk, hogy elmegyünk a Jökulsarlón nevő helyre, ami, szó szerinti fordításban annyit tesz: Gleccser a Sarlón folyón. 

Ez egy fantasztikus hely, itt készült az éppen aktuális profilképem is, Alberto fantasztikus ötletének köszönhetően. Íme a háttértörténet: Valentin járt itt, de valamiért nem készült kép róla s amikor visszajött összevágott két képet, de rettenetesre sikeredett, azonban ismeretlen okok miatt, Ő elégedett volt vele, ezért beállította magának Facebook profilképként. Amikor megérkeztünk, Albertonak eszébe jutott Valentin fantasztikus képösszeállítása s kitalálta, hogy készítsünk mindannyian egy-egy képet ugyan abban a pozicióban, ahogy az övé van. Ugyan a madarat nem tudtuk megrendelni, de azért meg  kell hagyni, elég jól sikerültek a másolatok. 

Visszaérve a skaftafelli kempinghez megettük a bajnokok vacsoráját (átneveztük az instanlaskát, mert így jobban esett) s sátorállítás közben megegyeztünk, hogy reggel korán kéne kelni, hogy végigjárjuk a másik jelzett utat, ez 30 km (lett volna).  Mivel borult volt az idő s így esélyünk sem volt sarki fényt látni, lefeküdtünk. Reggel esőkopogásra ébretünk. Tudtuk, hogy hiába a változékony időjárás, ha reggel esik, később is esni fog, ezért nem siettünk elhagyni a jó meleg hálózsákjainkat. 10 óra körül járt az idő, amikor már minden össze volt szedve s eldöntöttük, hogy autóba ülünk s végigjártjuk a nyugati partot és az "Arany körútat" (Golden circle). 

Az egész országban szakadt az eső, ami kicsit rontott a hangulatunkon és a látványon is, de azért csodálatos helyeken jártunk. Vík mellett a fekete-tengerpart (Reynisdrangar) a különleges sziklakkal mesés volt, még szakadó esőben is. Azt tartja a legenda, hogy valamikor ezek a sziklák trollok voltak, csak egyszer elérte őket a felkelő nap sugara és megkövültek. A következő megálló Deepa kérésére a világítótorony volt, ugyanazon a partszakaszon. Reméltük, hogy nagyon hangulatos képek fognak készülni, de annyira nem volt látványos. Ezek után Alberto kérérsére megálttunk Izland legrégebbi farmjánál, ami valamikor az 1600-as évektől működik s többek között annak a könyvnek a helyszíne, amit éppen olvas. (Saját bevallása szerint egy nagyon jó könyv, ugyan túl sokat nem lehet tanulni belőle azon kívűl, hogy nem szükséges, hogy megbocsáss annak, aki megbántott, tökéletesen megfelel, ha elég türelmes vagy és majd megölöd a fiát. Nem tűnik a legbarátságosabb olvasmánynak. Már a fejezetcímek is elég brutálisak, pl: Amiben Njal megöli a szomszédját és ilyen a többi 185 fejezet is) Nem sokat láttunk, kiderült, hogy 1000 ISK látogatási díjat kell fizetni s megegyeztünk, hogy ennyit nem fogunk rászánni egy farmlátogatásra. Én választottam a következő megállót, a Seljalandfoss nevű vízesést. Én voltam az egyetlen, aki itt kiszállt a kocsiból, mindenki más járt már itt és nem találtak annyira érdekesnek, hogy megérje újra elázni. Én sem maradtam túl sokáig távol az autótól, csak körbesétáltam (be lehet menni a vízesés mögé) és készítettem pár képet.

Ezek után Selfossnál áltunk meg megint, ugyanis egyrészt tankolni kellett, másrészt Deepa nagyon vágyott még egy fagyira, harmadrészt, mert Vittorio észrevette, hogy van egy turkáló a fagyizó közelében (megjegyzem, a második turkáló, amit itt láttam). Amíg Deepa és Alberto fagyiztak, mi körbejártuk a turkálót. Kicsit olyan volt, mint egy bolhapiac, Mikrohullámossütőtől kezdve régi írógépig és nyakkendőkig minden lehetett ott találni. És találtunk is. Én végül egy szoknyát vettem, aminek nagyon örülök, igazi izlandi gyapjúszoknya, szép, meleg és puha. Annyiba került, amit otthon soha nem adnék egy turkálós szoknyáért, de ahhoz képest, hogy mennyibe kerülnek a gyapjú dolgok itt, hihetetlenül olcsó volt. Amiután kibámészkodtuk magunkat csatlakoztuk Albertoekhoz a fagyizóban, ami nem volt életem legsikeresebb látogatása, ugyanis ottfelejtettem a kamerámat. 

Selfossból indul az út az Arany körút (innentől G.C) irányába, az első megálló a Geysír. Itt jöttem rá, hogy a kamerám nincs velem. Gyors keresgélés után megtaláltuk a fagyizó telefonszámát, s kiderült, hogy náluk van. Szerencsém volt. Elisaval ketten beültünk az autóba, hogy visszamenjünk érte, Deepa, Vittorio és Alberto ott maradtak, ebédeltek egyet. Mivel a város közel 60 km-re volt a gejzírtől, nagyjából két órát vesztettünk s azt a benzinmennyiséget, amit beletettünk az előző városlátogatásnál. Mivel az én hibám volt ez az egész a következő adag motorinát én fizettem, s nem csak a zsebem, hanem a nadrágom is bánta életem első tankolását. Nagyon jól sikerült a dolog, egy kisebb utzásra elegendő motorina kötött ki a nadrágomon, amit aztán a többiek nagyon értékeltek, mert az egész autó megtelt a szagával (noha amint beültem nadrágot cseréltem és a pórul jártat jól elzártam egy nejlonzacskóba). Visszaérve megnéztük a Geysírt, aztán pedig, mivel lemerült a kamerám arról már nincs bizonyítékom, a Gullfoss nevű vízesést. Szép volt és különleges mind a kettő, de sok ennél szebb dolgot láttam már itt, nem értem igazán miért épp ezek híresek ennyire. 

A G.C körbájársa után Reykjavik felé vettük az irányt s este 9 és 10 között már a jól ismert kempingünkben tébláboltunk. Elkészítettük újra a bajnokok vacsoráját s úgy döntöttük kiemgyünk a városba meginni egy sört s járni egyet, mert egész nap a fenekünkön ültunk és beszélgettünk vagy bóbiskoultunk az autóban. Az esti séta nem tartott túl sokáig, mivel 1-kor minden bezárt, ennek köszönhetően kettő körül már a sátorban aludtunk.

Nem siettük el a felkelést, én 11 körül másztam ki a sátorból, a többiek még később. Beszélgettem kicsit Montséval s utána eldöntöttem, hogy lusta napot tartok s nem mozdulok ki a városból. Hazajöttem, kimostam, vagy legalábbis azt hittem, hogy kimostam, a motorinát a nadrágomból s betettem minden szennyes ruhámat a mosógépbe. Mikor lejárt a mosás s kiteregettem a ruhákat, rá kellett jönnöm, hogy mostmár nem csak a nadrágom, hanem minden más ruhám is büdös, de legalább tiszták voltak :D Utólag kiderült, hogy csak én érzem őket büdösnek, Emma nem érezte rajtuk a benzinszagot. Amíg lejárt a mosás elkészítettem életem első Browni-ját, mert Alberto azt mondta, mindegy mit készítek, csak csokis legyen. Este meglátogattak minket itthon a Work-away-esek, Max, Vittorio, Victor és Constanza (Ő nemrég érkezett), mert Montse és Miguel meghívták őket. Amikor Ők hazaértek és Monste elkezdett kipakolni, megkérdezte, hogy ugye sütöttem valami finomat. S mivel nem akartam hazudni s mindenképp ugyanazok az emberek ették volna meg a kempingnél is, mint itthon, elővettem a Browiet s megnyugtattam Montset, hogy lesz desszert. Jól telt az este nagyon, beszélgettünk, hülyéskedtünk a süti pedig óriási sikert aratott. Felvágtam s mineki egy szeletet kapott (gondolva arra, hogy legyen mára is), a maradékot pedig bedobozoltam s odaadtam Consanzának, hogy vigye le a kempighez, mert én ma reggel bekocogtam s nem volt kedvem zötyögtetni magammal. Éjfél körül csendesedett el a ház, az emberek többsége bulizni ment, én pedig feltöltöttem a képeket, aztán nyugovóra tértem. 

Ez a pár nap nem volt egy tanulságokkal teli kirándulás, de nagyon jól szórakoztuk s gyönyörű helyeken jártunk, egy percét sem bánom.