Rádió

Sziasztok!

Furcsa így lassan másfél hónap után újra írni, de ezt szeretném Veletek megosztani. Sok dolog történt azóta, hogy hazajöttem, de Izlandot azóta is és szerintem ezen túl is a szívemben hordom. Most épp egy bemutatóra készülök, amit az iskolában fogok tartani erről a magam kis 94 napjáról s kár lenne titkolni, hogy a képek válogatása közben biza-biza nem is csak egyszer lábadt könnybe a szemem. Hiányzik nagyon sok minden, ami ott volt és itt nincs, de szeretem az itteni létet is. Az egyetem remek, tele csupaszív emberekkel.

Alberto meglátogatott és beszélgettünk egy nagyon jót, főztünk és buliztunk. Kicsit visszahozta Izlandot s jó volt valaki olyannal is beszélni róla, aki ismerte a történetek szereplőit, aki valahol ugyanúgy és ugyanazt hiányolja.

Időközben pedig készült egy kis rádiós riport, köszönettel egy kedves családtagomnak/volt tanáromnak/segítőmnek. Olyan 56 perc kb :D (zenevel együtt)

interjú

A likre kattintva le lehet tölteni, hallgatgatni (kell valamilyen bővitmény ahhoz, hogy online meg lehessen hallgatni, de barki letöltheti és élvezheti a beszélgetést - a jobb felső sarkoban lefelé mutató nyilra kattintva lehet elmenteni). Lassan-lassan a film is készül, remélem a napokban jelentkezem megint. Addig pedig nagy ölelés mindenkinek. 

94. nap

Viszlát Izland

Megvolt az utolsó koránkelős reggel is. Szerettem volna időben beérni a hostelbe, hogy tudjak reggelizni, elkészülni nyugodtan mindennel és még elmenni egyszer az uszodába. Végül fél kilenc fele járt az idő, amikor beértem és majdnem annyit fizettem a taxiért, mert busszal nem tudtam menni, készpénz hiánya miatt (csak pontos készpénzzel lehet a buszon fizetni), mint amennyit a reptéri buszért kellett volna (ezt ingyen kaptam a hosteltől). De ez van, most az egyszer fizettem én a taxit s sokkal kényelmesebb volt, mint bárhogy máshogy lett volna a sok csomaggal.

Reggeli után készítettem még egy pár képet, elbúcsúztam mindenkitől és levittem a csomagokat a megörzőbe. Edoval az uszodánál találkoztunk 10-kor, megkértem, hogy jöjjön el, nem akartam egyedül menni. Kicsit szomorúnak éreztem volna 3 hónap után az utolsó napomat egyedül tölteni, még akkor is, ha önmagam megismerése és felfedezése volt az eredeti célja ennek az egésznek.

Beszélgettünk még egy jót, élveztük a szakadó esőben a melegvizet és a gőzfürdőt. Kettőre mentünk vissza a hostelbe, hogy befóliázzuk a csomagomat. Meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy egy normális étkezési fóliánk volt egészen jó munkát végeztünk. Két hátizsákot kellett összecsomagolni valahogy egyetlen csomaggá, mert csak egy feladott poggyászom lehet, ami elvileg nem haladhatja meg a 23 kg-t. Az összes létező csatot, madzagot, zsinórt és kötőt átfűztük egymáson, hogy biztos legyen, hogy megérkezik egyben a két táska. Ezek után ölbevettem a csomagot s megméretkeztem vele, hogy ki tudjuk deríteni, mennyire nehéz. Ugyan a mérleg nem volt a legtökéletesebb, megállapítottuk, hogy nagyjából üti a 23-kgt. Reménykedtem benne, hogy nem több és nem kell a mesterművet a reptéren szétcsomagolni. Mire végeztünk a fóliázással úgy nézett ki, mint egy nagy gyerekülés, amit valamiért megtámadott egy pók a Gyűrűk Urából. Mikor ezzel is megvoltunk készítettünk agy gyors ebédet, ettünk és vártunk.

Jó időben készen lenni, de várni az elindulást sosem szerettem. Főleg akkor nem, ha búcsúzni kellett. Már nem kezdünk bele ilyenkor jó beszélgetésekbe, mert bármikor megérkezhet a busz, fojtogat a sírás, de nem akarok engedni a késztetésnek, csak nézzük egymást és várjuk, hogy történjen valami, de valahol a lelkem mélyén csak még 10 percet kérek, csak még egy szép emléket és ugyanakkor nem bírom már a várakozást, mert tudom, hogy ha nem érkezik hamarosan a busz, akkor ez csak egyre rosszabb lesz, de ha meg megérkezik, akkor elvisz és nem lesz még 10 perc és még egy kedves perc itt.

Elrepült ez a három hónap és most, a reptéren ülve és várva a két óra késésben levő gépet, nehéz kicsit írni. Kavarognak bennem a gondolatok, ég a szemem és a dübörög a fejem a sírástól. Szép volt, csoda volt és remélem, hogy ezt a csodát magammal viszem és magaban hordom ezentúl.

Nem tudok most ennél többet írni, ezért is harocoltam már kicsit önmagammal. Köszönöm Nektek! Sokat tanultam Tőletek és általatok is, ha nem lett volna a blog, ha nem lettetek volna Ti, akkor valószínüleg kevésbé lettem volna figyelmes, érzékeny mindarra, ami körülöttem történik. Volt, hogy úgy ültem le írni, hogy úgy éreztem nem történt semmi és ötletem sem volt, mit mondhatnék Nektek azon kívül, hogy dolgoztam, de ahogy elkeztem pörgetni az eseményeket, mindig rájöttem, hogy mennyi szép dolog történt, hogy mindig van amiért hálásnak lenni. Köszönöm Nektek a támogatásotok és a lelkesítéseteket.

A repülőm elvileg 19:15-kor indult, gyarkolatilag 21:00-kor kezdjük majd meg a beszállást, de már féllábbal otthon vagyok. A további viszontlátásig küldök még egy ölelést és sok-sok szeretetet Nektek! Köszönöm! Mindent, mindenkinek! Hála

93. nap

Halloween

Reggel nem siettem el a felkelést, de nem én voltam az egyetlen. Valamikor 10 körül értem le a városba Edohoz, hogy segítsek egy kicsit rendbetenni a házat, ő még pizsamában fogadott. Ennek ellenére nem tartott túl sokáig, igaz, egy kicsi garzonról van szó. Még ennyi takarítással eltöltött nap után is tanul újat az ember: nem volt a házban szinte semmilyen vegyszer. Egyetlen súrlóport találtunk, amit végül kineveztünk univerzális tiszttószernek s a sütőtől az asztalig mindent azzal pucoltunk meg.

Három körül értem haza s gyorsan nekiláttam csomagolni, ami meglepően gyorsan ment. Fél ötre készen voltam s fogtam neki a vacsora készítésének, kicsit későn, ugyanis azt ígértem, hogy ötre készen lesz. Végül fél hat körül készültem el a pizzákkal és a brownieval, de jól sikerültek :) Közösen vacsoráztunk Monsteval, Miguellel, Maxal, Francescaval, Benjivel és Emmaval. Jó volt nagyon a hangulat s vacsora után Miguel felajánlotta, hogy összetakarít, mi ezalatt Francescaval készültünk az esti Halloween partira. Ő egy ijesztő babának öltözött, ami a kis tütüvel és egy csipkeblúzzal, a megfelelő sminkkel nagyon jól sikerült. Én a szellemet választottam a Chirio szellemországban (Spirited away) című animációs filmből, ehhez nem kellett túl sok jelmezt összeszedni. Megkaptam az Ő esőkabátját, ami egy nagy fekete poncsó s alávettem egy fekete farmert s kifestettem magam/kifestett Francesca. Azért meg kell hagyni, az enyém sem volt rossz :D

Az Halloweeni buli is jól telt, ugyan még mindig sok volt az új arc. Alapvetően Wietskevel, Francescaval, Joeval és Montseval beszélgettünk egy jót s hülyéskedtünk, képeket készítettünk. Megadtuk a módját. Max nyerte a legijesztőbb jelmezért járó díjat, méltán, míg Joe a legrosszabb jelmezét, szintén méltán. Éjfél körül értünk haza s még eltelt egy jó idő a maradék apró dolgok összecsomagolásával, a dolgok átértékelésével, csomagok méregetésével. Ha megbízható az itthoni mérlegünk, ami egy csak kínai jelekkel ellátott, horgos piaci mérleg, akkor valahol 21 kg körül van a csomagom, ami pont jó.

Most pedig, így négy óra körül már lassan ideje lenne lefeküdni, főleg tekintettel arra, hogy holnap egész éjjel utazni fogok, de valahogy nem jön, hogy ágyba bújjak, főleg nem azzal a tudattal, hogy holnap reggel talán örökre itthagyom ezt a helyet. Sokat tanultam és nagyon hálás vagy az itt eltöltött napokért, az emberekért és a leckékért, a munkámért és a mosolyokért. Elrepült ez a három hónap s bár az egyik részem maradna, itt az ideje hazamenni. 

Hazamenni, látni újra a családot és a barátaimat, elkezdeni a "normális" egyetemista életet s közben magammal vinni és hasznosítani az összes itteni tapasztalatot. Jól esett egy-egy meleg ölelés, mosoly és jó szó az itteniektől ugyanannyira, mint az otthoniaktól, de családja és szülővárosa az embernek csak egy van, még akkor is, ha az otthonát a szívében hordja. 

Ha holnap nem jelentkeznék, akkor legyen egy nagyon szép hetetek és küldök egy nagy ölelést most, egy ideig utoljára virtuálisan a nagyvilágnak. 

92. nap

Utolsó műszak

Reggel könnyen keltem. Mint a vakációra készülő iskolás, aki tudja, hogy nem kell többet iskolába menni, ma már csak oszióra és évzáró ünnepség van. Olyan is volt kicsit a hangulatom. Sokszor elpoénkodtuk Joeval és Francescaval, hogy ma van az utolsó nap és mit kéne csinálni és mit nem.

Van egy listánk, amit minden reggel megkapunk a recepciótól, amin egy táblázat van a szobákkal, hogy hol hány ágyat kell rendbe tenni, melyik szobák üresek és hol vannak emberek. Erre szokta Francesca, ha már Ő a takarítás királynője (The queen of housekeeping), felírni a plusz feladatokat, amiket még meg kell csinálni a szobák takarításán túl.
Ma:   Joe:

• Mop the basement (mosd fel az alagsort)
• Sleep (aludj egyet)

Eszter:

• Work (dolgozz)
• Work
• Work

Francesca:

• Cry (sírj)
• Go home (menj haza)

A munka része nagyjából ugyan olyan volt, mint máskor, azt leszámítva, hogy mindenre sokkal jobban figyeltem, szerettem volna mindent makulátlanul hagyni, így utolsó nap.

A szobákkal kettő előtt pár perccel végeztem s közösen ebédeltünk utána a többiekkel. Nehezen ment az elindulás tele hassal, de végül, közös erővel, sikerült. Meggyőztük egymást, hogy haladni kéne s végül fél négy után valamivel minden csillogott a hostelben. Így maradt még majdnem egy fél óránk, négykor jár le a műszak.

Beszélgettünk még egy kicsit, aztán én kinyomtattam valamit és sétáltam még egyet a hostelben. Jól esett.

Munka után fel szerettem volna menni a központi templom tornyába, de mivel elveszetettem a buszbérletemet sétáltam, s mire beértem már bezárt a torony. Pech :)) Majd holnap. Ha már a központban voltam viszont elmentem bevásárolni, holnapra meghívtam vacsorára a lakótársakat (10-en osztozunk a házon), s azt biztosan tudom, hogy Miguel, Montse, Francesca, Max, Wietske, és Anna ott lesznek, plusz Joe. Ő nem lakik velünk, de meghívtam. Pizzát készítek és browniet, utána pedig közösen megyünk majd a céges Halloween bulira.

Ma estére maradt a szerencsesütik elkészítése. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit adhatnék a csapatnak, ami egy kicsi rész belőlem, amire emlékezni fognak, de ami nem igazán tárgyi emlék, 10 embernek személyes ajándékot vásárolni/készíteni nem igazán megfizethető errefelé. Úgy futottam neki, hogy mi lenne az az egy szó, amibe bele tudnám foglalni Őket, magamat és az itt eltöltött három hónapot. Hosszas elmélkedés után arra jutottam, hogy ez a szó a "mosoly". Otthon sem szükölködtem benne, de itt talán egyetlen olyan napom volt, amikor nem mosolyogtam igazán sokat. Volt, hogy kicsit nehezebben ment, de mindig találtam valamit, ami okot adott rá. S ha emlékeztek, volt egy vers, amit a Laugavegur-on találtam valahol egy fürdőben: Egy mosollyal bejárhatod a világot, ha továbbadod. Ezt továbbgondolva született az ötlet, hogy szerencsesütiket fogok sütni, amibe egy egy apró kedvességre való felkérést rejtek, pl: "Rámold el az edényeket a szárítóból" vagy "teregesd ki annak a ruháját, aki elötted használta a mosógépet és még nem volt ideje rá" vagy "segíts egy idegennek a buszon/utcán", "Kelj fel korábban és készülődj nyugodtan. Öltozz fel szépen, érezd magad jól a bőrödben, így őszintébb a mosolyod", "próbáld meg ma elkerülni a panaszkodást".

Remélem értékelni fogják és meg is csinálják, amire kérem őket a cetliket. Jó dolog mosolyt csalni mások arcára, s egy kis figyelmességet csempészni a mindennapokba. Mindenkinek jól esik.

Ugyan a szerencsesütiim közel sem hasonlítanak azokra, amiket a képeken lehet látni (fogalmam sincs, hogy csinálják őket), nem barnák és nem olyan szép formásak, azért finomak és roppanósak. Inkább hasonlítanak egy félbetürt még kicsit nyers kekszre, mint szerencsesütire, de remélem elnézik majd, életem első szerencsesütii ezek.

Holnap reggel templomlátogatás, pakolás, segítek Edonak takarítani, mert megint költözik, utána pedig én is pakolok össze, főzés, sütés és Halloween parti. Kicsit zsúfolt, de leglább nem lesz túl sok időm azon agyalni, hogy vasárnap már repülök haza. (apropó, repülök haza, valami valahol megcsúszott a számolással, vasárnap csak a 94. napom lesz itt a blog szerint, de a naptár szerint a 95. - Csak egy kis hiba csúszott bele, nem tudom hol :D )

Ölelés mindenkinek, nemsokára találkozunk.

91. nap

Elengedés

Már reggel az járt a fejemben, hogy ez az utolsó előtti munkanapom s hogy vajon milyen lesz. Hogy lassan búcsúzni kell, a "see you later" (találkozunk később) már nem a legmegfelelőbb köszönésmód, hogy lassan meg kéne köszönni az embereknek, hogy ennyire segítőkészek voltak, hogy megismerhettem Őket, tanulhattam Tőlük és fejlődhettem Általuk és mellettük.

Talán ezért is, de egész nap erőtlennek és kicsinek éreztem magam, túl gyengének egy túl nagy világban. Az időjárás sem segített ezen túl sokat, ahogy az Izlandhoz illik a négy évszak szépen felsorakozott egyetlen nap alatt, reggel tombolt a szél, valamivel később kisütött a nap, aztán lehavazott, elolvadt, felszáradt, jött egy jégesős nyári zápor majd az aprószemű eső.

Azt hittem, úgy éreztem megtanultam elengedni a dolgokat, hiszen itt minden folyton változott, az emberek, a körülmények, a helyek és az idő...de lehet, hogy mégsem tanultam meg annyira mint hittem...lehet, hogy még mindig túlságosan ragaszkodom a dolgokhoz...vagy csak túl jól telt itt.

Akárhogy is legyen, hálás vagyok ezért és könnyes szemmel, de boldogan fekszem le. Holnap lesz az utolsó műszakom.

Talán mégsem változtam annyit, mint hittem?

90. nap

Képek - Jégbarlang

Ma A Reykjavik Sightseeing cég jóvoltából jégbarlangban jártunk. Kirándulást hírdettek minden cégnek, szállodának és hostelnek, aki árusítja az útjaikat. Meglepően kevesen voltunk ahhoz képest, hogy hányan dolgoznak a vendéglátóiparban, de így is majdnem megtelt egy busz emberekkel. Mi a hosteltől négyen voltunk, Miguel, Montse, Francesca és én. Nagyon jól telt, s örülök, hogy annak ellenére, hogy az elején nem rajongtam az ötletért, végül elmentem.

A Langjökull (annyit tesz: hosszú glceccser) nevű gleccseren voltunk, ami Izland második legnagyobb gleccsere, egy mesterséges alagútban. Ezért nem vonzott annyira a dolog. Nem tudtam elképzelni, hogy miért tentálja az embereket annyira az, hogy egy mások által készített jeges alagútban sétáljanak, de végül meggyőztek és örülök neki. Nem volt annyira csodálatos, mint amennyire szépek azok a jégbarlangok, amikről könnyen lehet képet találni a google-n, de ez is egy életre szóló élmény volt.

Reggel nem siettük el a dolgokat, 12:30-kor volt a találkozó a cég székhelyénél s 1-kor indult el végül a busz. Fél négyre értünk fel az "alaptáborba", ahol a kényelmes, USB töltős, tabletes (minden üléshez járt tablet, amin lehetett választani 10 különboző nyelv közül, hogy melyiken szeretnénk hallani az idegenvezetőt. Na nem az élő idegenvezetőt, nagyon modernűl, GPS-el van összekötve s tudja, hogy hol miről kell beszélni s automatikusan magyaráz az általad kiválasztott nyelven) buszunkat felváltottuk egy Monster Truck-ra emlékeztető átalakított teherautóra, egy gleccserjáróra. Kb 20 perc kocsikázás után értünk fel a bejárathoz. Nagyon erősen fújt kint a szél és köd volt, nem igazán lehetett elválasztani az eget a földtől.

Bent is nagyon szép volt az alagút, gyönyörű kék és fehér árnyalatokat láttunk és repedéseket, amelyek felszaladtak a felszínig, megtudtuk, hogy néha esküvőket is tartanak bent s hogy nem olyan nagyon öreg a gleccser, a hó, amiben az alagút van körülbelül 30 éves, de a bejárátnál, ahol a legöregebb, ott is csak nagyjából 300.

Jó hangulatban értünk vissza Reykjavikba, úton visszafele szendvicseket és sört kaptunk, beszélgettünk és sarki fényt néztünk a buszból.

És egy pár kép még hétfőről:

88-89. napok

Hőingadozás: 101 fok Celsius

Kaptam egy szabadnapot hétfőre s mivel a múltkor, amikor még Albertóval, Elisával, Deepával és Vittorioval arra jártunk szakadt az eső, úgy döntöttem, hogy megnézném azt a bizonyos "Golden Circle"-t szép időben is. Megkértem a főnökömet, hogy foglaljon nekem helyet egy buszon egy szervezett kirándulással, de nem válaszolt, Ő is vakációzott. Edo felajánlotta, hogy ha nem tudok elmenni szervezett útra, akkor bérelhetünk egy autót s szívesen vezet. Ez lett végül.

Reggel aránylag korán, 9-kor, már vártuk a srácot, aki hozta a kocsit nekünk a hostelhez. Nem sokkal később már úton voltunk Thingvellir felé. Aki nem tudná (mert hát miért is tudná az, aki nem készűl errefele vagy nem foglalkozott különösebben az ország történelmével), Thingvellir az egyik legnagyobb nemzeti park, itt volt az első demokratikus országgyűlés még valamikor 930 környékén. Itt voltam búvárkodni, de akkor nem volt igazán sok időnk végijárni a parkot. Egy óriási tavat ölel körbe a park, itt találkoznak a tektonikus lemezek.

Valahol félúton járhattunk, amikor elkezdett esni az eső, pár perccel később az esőt felváltotta a hó s szép lassan, mire megérkeztünk, bokáig ért a hó a parkban. Amikor leparkoltuk az autót kitört belőlem a nevetés. Eszembe jutott az utolsó beszélgetésem Édesapámmal. Kérdezte, hogy készülök-e még valahova, mondtam, hogy ezt az útat szeretném megjárni, szebb időben, ha egy mód van rá. Kacagott s megkérdezte, hogy láttam egyszer esőben, szeretném látni hóban is? Erre én nevettem, mert biztos voltam benne, hogy nem fog havazni Október közepén. És hát láss csudát, mégis (Apa, nem kívánnál nekem valami nagyon szépet, hátha az is bejön?). Sétáltunk egyet a hóhullásban, de nagyon hangulatos volt. Ugyan tele volt minden turistákkal, érezni lehetett, hogy nagy és fontos helyen járunk s ennek a hó csak nagyobb nyomatékot adott.

A következő megálló Geysir volt, ahol beültünk egy kávézóba s onnan néztük a hóhullást. Nem tűnt úgy, hogy különösebben csendesedni akarna, sőt, talán még sűrűbb volt, mint előtte, de szép nagy pelyhekben hullt s majszolva a kis szendvicsünket megállapítottuk: Megünnepeltük a szülinapjainkat a vendéglőben (inkább az enyémet, de az Ővé sincs már messze), most Karácsonyozhatnánk egyet, az idő pont ideális. Fél óra után végül mégis kimerészkedtünk a hóhullásba, körbesétálni a parkot. Egészen varázslatos és misztikus volt, ahogy a föld itt-ott gőzölgött, idönként meg-megbuggyant a víz, tele volt a levegő a kénhidrogén szagával s közben mégis minden fehér, hideg és óriási pelyhekben hull a hó.

Ugyan csodálatos élmény volt, nem maradtuk túl sokat távol az autótól, az utolsó célpont Gullfoss nevű vízesés volt. Látszott a vízen, hogy a hegyekben is havazik, zavaros volt és sokkal bővizűbb, mint a múltkor. A hó viszont ezt is csodálatossá tette, elfedte kicsit annak a kétmillió turistának a lábnyomát, aki idén erre járt.

Kicsit átázva értünk vissza az autóhoz, s mivel a hóhullás elállt, amire a kirándulás végére értünk (tényleg csak addig havazott, amíg a végre nem értünk a körútnak) úgy döntöttünk keresünk egy szép helyet naplementét nézni. A Reykjanes félsziget egy eldugott pontján kötöttünk ki, egy földút végén. A Nap ugyan végül csak elbújt a felhők mögé, de azért még gyönyörű volt a kilátás. Sötétben kerültünk vissza az autóhoz s visszevezetett Edo egészen Reykjavikba, hogy felöltözhessünk kicsit melegebben s összeszedjünk mindent, ami a fényképezőgépehez kell (mert hát, mint két tapasztalt fényképész és kiránduló, az út elején rájöttünk, hogy nekem memoriakártyám. neki aksija nincs a gépében) s este 9 körül újra Thingvellir környékén jártunk északi fényt várni.

Gyönyörű volt s készült pár sikeres kép (legalábbis a fényképezőgépen sikeresnek tűnt), amit holnap majd a nap folyamán feltöltök. Éjjel értünk haza, valamikor éjfél körül, de nem ennek ellenére nem volt nehéz felkelni, a tegnapi élmények lendületet adtak.

A mai nap csak "egy átlagos" munkanap volt, nem volt túl nagy rohanás, de nem történt túl sok minden. Munka után Franciscával, Joeval, Alinaval elmentünk egy másik hostlebe, a Loft hostelbe, mert ma újra Swap shop volt. Mindenki hozhatott és vihetett ruhákat, amennyit és amiet csak szeretett volna. Én is gazdagabb lettem egy nadrággal és egy pár blúzzal, már csak azt kéne kitaláljam, hogy hogyan viszem őket haza, de remélem valahogy beszuszukálom majd.

Sok puszi és nagy ölelés Nektek :) Vigyázni kell, hogy mit mondok, mint a fenti példa mutatja, valóra válik.

87. nap

Ebédcsomagok és álmos vendégek

Ma is sétával kezdődött a nap, hasonlóan jó hangulatban, mint a tegnap. Még itt-ott látszodtak a bulis szombat éjszaka nyomai, de még, avagy már, csendes volt a város, mégsem üres. A rengeteg falfirka, ami már inkább művészet, mint firka, valahogy életet varázsol a még alvó városba is.

Épp csak hogy bejelentkeztem elkezdődött a pörgés. Sok csoportunk van most a hostelben s, ahogy Francesca fogalmazott, a britekkel nem lehet. Kettő közülük brit (mármint két csoport) s nekik csak fehért kenyér jó s csak pirítva. A baj ezzel az, hogy a pirító a konyhabejárattal szemben van s mivel ott kígyózott a gyerekhad nem igazán tudtunk hozzáférni a saját konyhánkhoz, ez pedig lényegesen megnehezítette a reggeli felszolgálását.

Mire lassan elfogyott a sor s mindenki boldog volt a saját kis pirított kenyerével s mi is felszusszantunk kicsit, megjött a csoportvezető, hogy elvinné az ebédcsomagokat. Ezt elvileg tegnap előkészítette valaki...elvileg. Átmentünk a másik konyhába, hogy természetesen, elveheti, nem gond s akkor derült ki, hogy rossz féle szendvics van bennük, nem olyan, amit kértek, ezért ki kellett cserélni mindegyikben (hála Istennek a szendvicseket készen vesszük, nem kellett 49 szendvicset elkészíteni). Nagy rohanva elrendeztük a dolgokat, s mire elvitték az összes előkészített papírzacsit megjött a következő csoportvezető, hogy Ő is szeretné elvenni az övéiket. Nálunk a programban az volt, hogy ők csak fél tízkor kell átvegyék, van még időnk előkészíteni (volt ez fél kilenckor). Mondtuk is neki, hogy csak egy óra múlva kell készen legyenek, mire erősködött, hogy Ő fél kilencet mondott, nem volt miért vitába szállni, 10 perc alatt összepakoltunk nekik is mindent. Egy ebédcsomagba kerül egy napolyi szelet, egy alma/banán. egy gyümölcslé és egy szendvics. Ha nem szúrjuk el a szendvicseket, gyorsan megy.

A takarítás része egészen gyorsan ment ma, nem volt túl sok szobám. Boldogon sétálgattam a folyosón, zenét hallgattam s takarítottam egyik szobát a másik után. 11 körül járt az idő, amikor nagy lendülettel nyitom ki a 25-ös szoba ajtaját, bent sötétség, két pár cipő és egy táska a földön. Megyek a recepcióhoz, hogy ellenőrízzük le újra, biztos-e, hogy az a szoba üres kell legyen s két ágyat kéne nekem rendbe hozni, Alina megnézte, így kéne lennie. Visszamegyek, hallom, hogy bent alszanak, szuszognak mélyen, nem csak a csomagok vannak ott. Megkerestem Francescat, hogy megkérdezzem mi a teendő ilyenkor, röhögött s azt mondta, költsem fel őket. Megyek Alinahoz, hogy ott vannak a szobában, de én nem akarom felkölteni őket, Ő is nevet, int, hogy menjek utána s nagy, határozott lépésekkel elindult az ajtó fele. Finoman és nőiesen kinyitottam az ajtót, Alina becsörtetett, elhúzta a fügönnyöket s nem nagyon kímélve a kedves vendégeket, közölte velük, hogy 11 óra van, 10-kor kellett volna elhagyni a szobát, kapnak még egy fél órát, de legyenek szívesek szedelőzködjenek. Majd elégedett mosollyal kijött, kacsintott s visszalibegett a recepcióhoz. Vicces jelent volt. Kicsit bántott utána, lehetett volna ennél kicsit szebben költeni Őket, de már mindegy volt.

Ebédszünetben megint beszélgettünk egy jót, de nehéz volt újra nekifogni dolgozni. Valamikor már majdnem négy lehetett, amikor belebotlottam "Magic Mike"-ba. Ő önkéntesekdett a kempingben, de volt egy balesete s sokáig nem láttam. Aranyos srác, jó volt megölelni s látni, hogy jobban van.

Takarítás után egy kis incidenst leszámítva sok nem történt, Skypeoltam s két beszélgetés között kiszaladtam pisilni. Annyira siettem, hogy ne kelljen rám várni, hogy amikor csuktam az ajót, a lábam ottfelejtettem s sikeresen a lábamról az arccsontomra pattant vissza az ajtó. Nem vészes, de látszik :D lett egy kis lila-piros csík az arcomon. Lejegeltem, remélem, mire katona leszek, vagy férjhez megyek, de legalább mire hazaérek, elmúlik.

Legyen egy nagyon szép és tartalmas hetetek, legalább annyi szép pillanattal, mint amennyivel én itt gazdagodom egy hét alatt :) Ölelés

86. nap

Vacsora

Reggel mosolyogva keltem azzal a gondolattal, hogy vajon milyen remek dolgok fognak ma történni velem s így a reggeli séta az esőben sem zavart. Most, kivételesen, még otthon eszebe jutott, hogy szombat van s gyalog kell menni, de meglehetősen jól esett, pont elég volt arra ez a fél óra, hogy eljátszak az velem történő apró csodák ötletével.

Munka szempontjából is jó nap volt, nagyon úgy tűnik, hogy lassan végére érünk a paplanhistoriának s különösen jó volt Francescaval és Joeval dologzni. Gyorsabban megy minden s megvárjuk egymást, segítünk egymásnak, hogy egyszerre fejezzük be a szobákat s egyszerre üljünk le ebédelni s így van alkalom még egy kicsit beszélgetni is. Ennek köszönhetően kiderült, hogy szerdán lesz közös jégbarlang látogatás a munkatársakkal, amire már fel is iratkoztam s meg is kaptam így a jegyet rá (yeey) s azt is megbeszéltük, hogy a Halloweeni céges bulira közösen készülünk majd s hogy be kell addig vásárolni egy pár kelléket, például arcfestéket, de megvitattuk, hogy ki minek/kinek kéne beöltözzön. Szóval annak ellenére, hogy rohanás volt, jó nap volt.

Takarítás után a szokásos skypeolás következett, de jól esett ez is, lassan ideje megbeszélni a hazaút részleteit.

Tegnap vacsora közben Edoval szóba került, hogy el szeretnék menni még egyszer vendéglőbe, míg itt vagyok s mondta, hogy tud egy jó helyet, ahova, ha van kedvem elmehetünk ma. Fél hatra foglalt asztalt a Matur og drykkur nevű éttermbe. Tényleg különlegesen jó hely volt. A Saga múzeum szomszédságában, ahogy Ők fogalmaznak, helyi, hagyományos ételeket szolgálnak fel, egy kis modern csavarral. Egy régi halfeldolgozó épületében van az étterem, s nagyon hangulatos, régi képek lógnak a falon a munkásokról és a gyárról.

Én a nap hala melett döntöttem, ami ma Brosme borsme volt (Bővebb info a Brosme brosme-ról), articsókával (? angolul Sunchoke release, de nem találtam meg a pontos fordítását, nem vagyok benne biztos, hogy articsóka) és almapürével, desszertnek pedig sörben pácolt izlandi kék sajot ettünk hagymalekvárral. Köménymagos roppanós lapocsákákat is kapunk hozzá. Hihetetlenül finom volt így az egész egyben, a sajt felét pedig felcsomagolták nekem holnapra, mert nem bírtam megenni már, annyira jól voltam lakva.

Szép este volt s jót beszélgettünk, tanulságos volt megosztani valaki olyannal az itt szerzett tapasztalatokat, a megtanult leckéket, aki az izlandiak között él már lassan öt éve.

Visszaszálálás indul, már csak 9 nap maradt. Nem tudom még eldönteni, hogy örülök-e neki vagy sem, hogy letelt ez a három hónap. Nagyon gyorsan szaladt el s közben mégsem. Hiányoznak az otthoniak, a család és a barátok, hogy az anyanyelvemen beszélhessek, hogy többet ölelgessem az embereket, de ugyanankkor nehéz itthagyni ezt a helyet. De még igyekszem kihasználni a hátramaradt időt. Ölelés nektek :)

85. nap

Még ölelni is nehéz néha

Korán volt ma is a reggel s kicsit nehéz volt felkelni és elindulni, s a hostelbe érve sem volt sokkal jobb a helyzet, kicsit egyedül éreztem magam. Cao nem volt sehol, Monica késett s minden tele volt szeméttel és mosatlan edényekkel, meg új tányérokkal és csészékkel, amiket tegnap kaptunk s még senki sem tudja, hogy mit kéne csinálni a régiekkel. Helyet kéne találni nekik...kéne...nem jött össze. Összekapkodtam kicsit az ebédlőt s belevetettem magam a szemétkupacba. Nagyjából két órába telt, amíg sikerült mindent szétválogatni, de nem bántam. Vicces, hogy miket gyűjtögetnek össze az emberek, hogy aztán eldobják. Volt ma bontatlan Skyr, chips, oreo, egy csomó tusfürdő, fogkrém és egyéb tisztálkodási szerek (miért költöttem én pénzt ilyesmire még az első héten?? ), de a legvadabb, amit ma találtam, az egy nagyon nagy csont volt, talán koponya lehetett valamikor, de elég sok darabja hiányzott. Ki cipel magával egy koponyát egy hostelbe? S már elcipelte addig, miért dobja ki?

Nehéz kicsit belejönni abba, hogy a saját munkámra koncentráljak s ne próbáljam meg egyedül takarítani a hostelt. Néha csak feltűnik, hogy "jaj, ezt is meg kéne csinálni s azt is meg kéne s ha már ott vagyok, akkor..." s így nem igazán lehet. Sokkal több időt vesz igénybe, mintha egyszerre csak egy dologra koncentrálnék. Tudom, hogy gyorsabb, egyszerűbb és célravezetőbb lenne, ha befejeznék egyszer valamit, amit elkezdtem, s csak utána fognék neki valami másnak, de mégis, amikor ott vagyok úgy érzem idő- és energiatakarékosabb megoldani, mint felmenni, befejezni, amit elkezdtem s visszamenni.

A paplanokkal még mindig folytatjuk a harcot, most épp az a baj, hogy minden tele van velük. A régiek még kint vannak, de az újak is, de nincs elég hely neki s ezért az emberek csak egymásra hányják őket s mivel nagyon zavart a paplanhegy, úgy döntöttem, hogy kicsit jobban sietek, mint általában és kezdek velük valamit. Kicsit kitolódtunk így mind a kettem Monicaval, mert én fogtam össze a régieket, zsákoltam be őket s az újakat pedig szépen felpakoltam a kocsira, ami a folyosón áll. A párnákat, mivel azokat nem szokták az emberek kivinni a szobákból s nem számítottam rá, hogy valakinek hiányozhatnak, bezártam egy raktárszobába. S mire majdnem végeztem, megjött Monica, hogy kell neki 14 párna és ugyanennyi paplan. a párnakat visszahortuk, de paplan nem volt elég, ezért volt olyan csomag, amit ki kellett nyitni, pedig igazán megharcoltam, hogy be tudjam őket zacskózni. Midhus a második emeleten van, s ott voltak a paplanok is, a raktárok pedig az alagsorban vannak. A szépen hármasával bezacskózott paplanokat le kellett vinni s megtapasztaltam, hogy van, amikor ölelni is nehéz. A zsákok nem voltak elég erőssek, nem bírták meg a súlyt, ha csak a tetjét fogtam meg, ezért csak ölben lehetett őket vinni. Hat paplant egyszerre megölelni puha, de az én kezem kicsit kevés hozzá.

Takarítás után megint válogattam egy adag szemetet, amit a nap folyamán szedtem össze a szobákból és a folyosókon levő kukákból, utána pedig, műszak végeztével skypeoltam és uszodába mentem. Hiányozni fog otthon az a luxus, ami itt van az uszodában. Több melegvizes medence, úszómedence és gőzfürdő. Kevés relaxálóbb dolgot tudok elképzelni egy hosszú, rohanós nap után, mint az úszás, utána pedig az üldögélés a gőzfürdőben.

Uszoda után meglátogattam Edot, meghívott vacsorára. Vásárolt friss Lasagna lapokat s főztük újra együtt. Hiányzott egy kicsit, amióta nincs a hostelnél leginkább csak szendvicseket ebédelek. Estére pedig meghívott Tom, egy másik srác, akit Edon keresztük ismertem meg, hogy menjük át hozzá beszélgetni és sörözni egyet. Lehet reggel kicsit bánni fogom, de ezek az utolsó napjaim itt, szeretnék minél többet lenni az itt megismert sok jó emberrel.

Mosolyogjatok, kövessétek az álmaitokat és kérlek figyelmeztessetek legközelebb, mielőtt elpakolnám az összes párnát, hogy kérdezzem meg Monicat előtte. Ölelés

84. nap

A mosás örökké tart

Reggel, mint tudjátok, nem siettem el a dologkat, írtam Nektek, még lustultam kicsit aztán elindítottam egy mosást dél körül azzal a gondolattal, hogy egy óra alatt lejár. még egy fél óra a szárítás a gépben és kettő körül már a medencében lubickolhatok, hogy délután beszélhessek a családdal és este találkozzak Jannal. Jól hangzik, nem?

Nem egészen így történt...nem is én lennék, ha így lett volna. Elindítottam a mosást, de mivel új a mosógépünk, a régi felmondta a szolgálatot, nem tudtam, hogy mennyi ideig tart a program s két óra után már én utam meg s leállítottam, betettem egy gyors centrifugálásra, átdobáltam mindent a szárítóba, hogy végre tudjak elmenni az uszodába.

Felültem boldogan a buszra, elbeszélgettem a söfőrrel, mert csak én voltam a ott rajta kívűl s rájöttem, hogy tulajdonképpen tényleg körbeutaztam a szigetet. Megkérdeztem, hogy mi az Ő kedvenc helye s elég sok helyet felsorolt, de nem volt közöttük olyan, ahol ne jártam volna. Jól esett s nagy mosolyt varázsolt az arcomra, még akkor is, ha az úszodába menés nem jött össze, mert félúton rájöttem, hogy a belépőkártyám otthon maradt, ezért haza kellett jönnöm ugyanazzal a busszal. Mire visszaértem már négy óra volt itt, otthon hét, ezért skypeoltam kicsit, ebédeltem s utána találkoztam Jannal. Megittunk egy sört, beszélgettünk s meghozta mégjobban a kevdvemet, hogy visszajöjjek jövőre.

Végül valamikor 8:30 körül jutottam el az  úszodáig megint, de talán jobb is volt ez így, olyan igazi izlandi érzés a sötétben, hidegben, szemerkélő esőben ülni kint, a melegvízben. Sehol máshol nem tapasztaltam ilyet eddig.

Ennyit mára, lassal fekszem, holnap munka megint, korán kell kelni. De, mint ígértem, pár kép a hétvégéről, igyekszem tartani velük az időrendet:

83. nap

Ez gyorsra sikeredett

Egyszer fejezzük be a tegnap előtti történetet: A francia pár több, mint valószínű, hogy hallotta, hogy bent vagyok, nem nagyon lepődtek meg, amikor kinyitottam az ajtót s így már annyira nem vicces a story, de amíg azt hittem nem tudnak rólam, az volt. Különösebben nem zavartatták magukat, folytatták a már megkezdett vacsorát. Én pedig egy hidegvizes zuhanyzás után, mert melegvíz nem volt, kialakítottam magamnak egy olvasósarkot az egyik kagyló mellett. Annyira berendezkedtem, hogy úgy éreztem megér egy képet (na jó, kettőt)

Aránylag korán feküdtem, olyan 9 körül, de akkor vak sötétség volt. Aztán valamikor, nagyjából egy órával később érkezett még valaki, hallottam, hogy sátrat húz s addigra felkelt a Hold s bevilágította kicsit a helyet. 

Reggel korán, még sötétben keltem s legnagyobb meglepetésemre a sátor teljesen száraz volt. Összepakoltam mindent s mire kezdett pirkadni már  háton hátizsákkal úton voltam. A terv az volt, hogy felsétálok a völgyön a jelzett úton, ami egy másik kempingnél ér véget s ott stoppolok vissza s meglátjuk majd, hogy meddig érek, jó lenne, gondoltam, bár Akureyriig visszamenni, mert ott van a következő kemping, ami még nyitva van. 12 óra volt, amire kiértem a Vesturdalur nevezetű kempingbe és habár gyönyörű dolgokat láttam már nagyon el voltam fáradva. Sok bizarr bazaltformáció között vezetett az út, a szél elég erős volt, mint általában és egyetlen emberrel sem találkoztam. Nem éreztem az idő múlását sem igazán, nem világosodott ki jobban és nem lett melegebb 12-re sem, mint volt 9-kor, a felhők teljesen eltakarták a napot. A parkolóban egyetlen autó sem volt s itt kicsit elkeseredtem, de megvígasztaltam magam, hogy innen csak 12 km Asbyrgi a "főúton" (ez az az út a Dettifosstól, ami nem igazán járt, elég rossz minőségű földút - az itteni standardokhoz képest rossz minőségű). Elindultam és valahogy nagyon nehezen fogytak a kilométerek, de az volt az érzésem, hogy az éjszakát már Reykjavikban töltöm. 

Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon azért ez az érzés, mert szeretnék már emberek közé kerülni és remélem, hogy visszaérek, vagy mert még mindig félek egyedül vagy csak megérzés, hogy így lesz. Végül abban egyeztem ki önmagammal, hogy "bárhogy lesz, úgy lesz, a jövőt nem sejthetem, a sors ezer rejtelem, bárhogy lesz úgy lesz" s "légy elégedett szívem"... Nem sokkal később jött két autó, az elsőben egy kínai-japán házaspár volt, ők vettek fel s visszavittek Asbyrgibe. Meg akarták nézni a völgyet s az Ő útjuk a Myvatn tó partjára vezetett, de azt mondták, hogy ha még mindig ott leszek, amikor Ők visszaérnek a sétából, elvisznek Húsávíkba. 

Elindultam a főúton, ami már tényleg főút, szép, aszfaltozott, AZ út Asbyrgi és Akureyri közötti út. Csodával határos módon senki nem járt arra. Nem mondom, hogy túlságosan zsúfoltak lennének errefele az utak, de azért legalább 3-4 percenként szokott jönni egy-egy autó. Most az első olyan 10 perc után jött s ugyan megállt, de nem arra tartott, ahova én szerettem volna menni. A második autóval viszont már nagyobb szerencsém volt, egy német fodrász vezette s elvitt egészen Húsávík végéig, majdnem a parkolóig. Húsávík szép kisváros, de tényleg kicsi. Egy pár színes ház és egy szép tempom az egész. Otthon egy közepes méretű falunak felelne meg. 

Húsávík végén a parkolóban sem kellett sokat várnom, nagyjából az ötödik autó vett fel s mielőtt Ő kérdezte volna meg, hogy hova megyek én tettem fel a kérdést, s mondta, hogy egészen a reptérig, ami még Reykjavikon is túl van 45 km-rel. Szóval csatlakoztam hozzájuk, mint kiderült, két lengyel munkás volt, akik az építkezésen dolgoznak Húsávík másik végén. Egy mikrobusszal utaztak, s ugyan nekik is elég sok csomagjuk volt, nyugotan volt helyem s szinte egész úton lengyelül beszélgettek, így nyugodtan volt időm csodálni a hegyeket és még aludni is kicsit. 

Este 9:30 körül értem haza, s ugyan nem volt olyan késő, nagyon fáradt voltam. Jól esett újra a meleg ágyban aludni. Mára nincs túl sok terv, pihenek, ruhát mosok, kipakolok s elmegyek az úszodába. Lehet, hogy még találkozom egyet Jannal, de semmi nagy extra kirándulás. 

Féltem elindulni egyedül, de így visszanézve az egészre nem volt miért s örülök, hogy így alakult, hogy egyedül voltam. Leküzdöttem valamennyire a magánytól való félelmemet s volt időm bőven gondolkozni. Helyrepakolni magamban az itt történteket, elmélyülni kicsit és átértékelni ezt a három hónapot. Hálát adni mindazért, ami itt történt: a bennem és körülöttem végbement változásokért, a leckékért, amiket megtanultam, az emberekért, barátokért, akiket megismertem, a sok szép helyért, amit volt alkalmam meglátogatni és nem utolsó sorban a munkámért. A képpekkel kicsit később jelentkezem, addig legyen egy nagyon szép napotok, keressetek és találjatok apró csodákat :) 

82. nap

Stoppolás Ôsszel és Tavasszal

Reggel korán, még a Nap elôtt keltem, ámbár ez minden munkanapomról (és gondolom a Tiéeitekrôl) is elmondható. Legnagyobb meglepetésemre, amikor kinyitottam a sátor ajtaját csak úgy hullottak róla a megszilárdult harmatcseppek. Fagyott az éjjel, de a sátorban sokat nem éreztem belôle.

Gyorsan levakargattam a jégcseppeket a sátorfalról, hogy a lehetô leggyorsabban száradjon meg s ezalatt reggeliztem egy jót. Még mindig kicsit nedves volt a sátor fala, amikor elindultam, de már késô volt, menni kellett.

Az elején nagyon úgy tûnt nincs szerencsém, nem igazán járt senki az utakon. Pár km gyaloglás után egy kínai család vett fel s vittek kb 5 km-t, ôk utána letértek egy geotermális központ fele. De szerencsém volt, pont átvittek a hegyen. Aztán megint gyalogoltam egy keveset, úgy 1-2 km-t, amíg valaki megállt. Ezuttal egy izraeli, fiatal házaspár. A szerencse, vagy inkább a Gondviselés, de pontosan arra mentek, amerre én. A Dettifoss nevezetû vízesést két oldalról lehet megközelíteni, az egyiknél aszfaltozott út van, de nem annyira szép a kilátás s utána pedig nagyon rossz az út Asbyrgibe. A jó oldala ennek az útnak az, hogy van egy jelzett ösvény a vízeséstôl egészen le Asbyrgi-ig. 32 km. A másik felén a folyónak földút van, de sokkal szebb a kilátás s jobb minôségû az út Asbyrgi irányába. Ezen nagyobb esélyem volt lejutni eddig. Reggel úgy indultam el, hogy a megálló sofôröknek Dettifosst mondok s bárhogy lesz, úgy lesz. Ha kell, gyalogolok. Na, de nem így alakultak a dolgok. Megállt ez az izraeli házaspár s mondták, hogy Ôk is a Dettifosshoz mennek, de a földúton. "Tökéletes", mondtam s beültem az autóba. Míg felértünk a vízeséshez, kiderült, hogy Ôk is Asbyrgibe készülnek ezek után. Együtt sétáltunk egyet a vízesés mellett egészen fel a következô vízesésig, Selfossig, aminek, mint már tudjuk, semmi köze a Selfoss nevû településhez. Ez egy kb 1 órás  gyaloglás volt, közben beszélgettünk. Kiderült, hogy a srácot Aviv-nak hívják, ami annyit jelent: "Tavasz", a feleségét pedig Aurtum-nak, de mindenki csak "Autumn"-nak szólítja, mert egyszerûbb kiejteni. Szóval ma Ôsszel és Tavasszal utaztam. Kettô körül járt az idô, amikor leértünk Asbyrgibe. Én kiszálltam az információs központnál, ôk pedig egy gyors tanácskozás után a recepcióssal folytatták útjukat Húsavíkba. Mivel még volt pár órám sötétedésig felállítottam a sátrat, hogy száradjon, közben fôztem egy gyors rizset s míg ettem (a még mindig kicsit ropogós, de legalább jó ragadós rizset - beszéljetek le róla, ha kitalálnám, hogy tanárkodás helyett inkább szakácskodni szeretnék), eldöntöttem, hogy járok még egyet, amíg még napvilág van. Egy aránylag rövid sétát választottam, le a tóig, ami a völgy végében van.

Fenyves, áfonya, moha, légyölô galóca...ismerôs tájkép? Nekem is. Ilyen várt ma. Inkább volt tavaszias, mint ôszies hangulata, egyedül az áfonya árulta el, hogy a nyár már véget ért. A völgy egy gyönyörû patkó formáját vette fel, hivatalos verziók szerint egy 2000 évvel ezelôtti földrengés alkalmával. Nekem az a történet jobban tetszik, hogy egy óriás 8 lábú lovának egyik lába leért a földre s annak a nyoma a völgy. Sok más monda is kering errôl a helyrôl, hiszen egészen különleges sziklaformációk alakultak ki. Az egyik szerint ez a "rejtözködô emberek" (hidden man)  fôvárosa, itt vannak a középületek és a koncertterem. Utóbbinak tényleg nagyon ideális a völgy, tökéletes félkör alakjával és magas sziklafalaival.

Sötétedés elôtt nemsokkal értem vissza a kempingbe, ahol körbesétálva rájöttem, higy az egyetlen szállóvendég vagyok, egyelôre. Beültem hát a wc épületébe, mert itt van fûtés és áram, hogy tudjam tölteni a telefonomat, amíg írok. Mielôtt valaki az orrát húzná elmondom, hogy ez egy egészen nagy épület, itt vannak a zuhanyzók s mosógép, szárító és egy elég nagy közös tér. Leülni a konnektor mellett viszont csak a mosdó részében lehet, így egy kagyló szélén üldögélek. Illetve üldögéltem, amikor írtam. Az ennél is viccesebb az, hogy idôközben megérkezett egy francia pár s a közös teret egésszen otthonossá varázsolták, szerintem ôk is azt hiszik, hogy csak ôk vannak a kempingben. Szól a zene, a lány énekel, csörömpöltek a tányérok. Vicces lesz kimenni innen. De nem szándékszom a fürdôben éjszakázni, úgyhogy elôbb-utóbb szembe kell néznem velük.

Lemaradt az elejérôl, hogy a tegnap este újra láttam sarki fényt, s habár nem életem legjobban sikerült képei, ha hazamegyek, töltök fel abból is.

Holnapra egy 12 km-s útat tûztem ki s ha van egy kis szerencsém, márpedig eddig volt, akkor holnap már vagy Húsávíkból vagy Akureyribôl vagy valahonnan máshonnan (még közelebb Reykjavíkhoz) jelentkezem s elmesélem majd a találkozásomat a francia párral. Legyen szép napotok, mosolyogjatok sokat, szépen. Ölelés

81. nap

81. Nap
Csak egy átlagos októberi séta a lávamezôn

Az éjjel lassan telt el, rendszeresen felébredtem másfél-három óránként, de legalább tudom, hogy jól mûködik a szervezetem :) . Nem volt olyan nagyon hideg, mint ahogy számítottam, két aránylag vékony hálózsákban, egy pólóban, szvetterben, cicanadrágban s két zokniban aludtam. Hazudnek, ha azt mondanám, hogy nem fáztam, de sikerült elaludni s utána nem zavart.

A lábam, s ezért én is, különösen hálás volt a nagyszüleimnek, éjszaka a nagymamámnak a kötött zokniért, napközben a nagytatámnak a lábszárvédôért, mert így nem telt meg hamuval a bakancsom.

Reggel késôn indultam el, nehéz volt rávenni magam, hogy kimásszak a felmelegített hálózsákokból, de legyôzte a lustaságomat az érzés, hogy nagyon kell pisilni. S ha már kimásztam, akkor útnak is indultam. Megbeszéltem a recepcióssal, hogy itt hagyhatom a sátrat s mindent benne, amire nincs szükségem, kifizettem a második éjszakámat s megkértem ôket, hogy tölthessem a telefomat, amíg elindulok. Természetesen megengedték, ezért itt hagytam a telefont s igyekeztem a lehetô leggyorsabban összepakolni mindent, amire szükségem lehet a nap folyamán. Reggeliztem s el szerettem volna indulni. Olyan 10 körül járhatott az idô. Visszamentem a recepcióhoz, hogy elvegyem a telefonomat, de a kis faház be volt zárva, munkásnak hült helye. Megkérdeztem egy pár embert, aki a környéken volt, hogy látták-e ôket, de senki nem tudott róluk semmit. Mivel már késôre járt az idô elindultam telefon nélkül. Így utólag kicsit felelôtlenségnek tûnik elindulni egyedül, telefon nélkül, de nem volt mit csinálni.

Szerencsére nem történt semmi baj, az egyedüli ok, amiért hiányzott az az, hogy ezen van az egyetlen órám, így a nap folyamán a Nap állásából próbáltam következtetni az idôre, mint utólag kiderült, nem igazán ment ez nekem.

Az elsô megálló egy barlang volt, ami beszakadt az 1980 körüli vulkánkitöréskor s elzáródott a víz útja, viszont valahonnan most is szivárog bele egy melegvizes patak. Így most, egy kb 60 fokos tó tündököl a barlangban, illetve a bejáratában. Csodálatos volt.

A következô célpont egy Hverfell nevezetû kráter volt. Ez már jobban hasonlított a mesélbôl ismert kráterekhez, habár a fröcsögô láva innen is hiányzott. Körbe lehetett sétálni a kráter körül, de én csak félig tettem meg az utat, utána lejöttem a jelzett ösvényen, mert nagyon fújt a szél.

Ezek után egy lávamezôn keresztül vezetett az út, hihetetlen, hogy milyen formákat vettek fel a kövek. A mondák szerint, mint megtudtam tegnap a tanárbácsitól, a legtöbbjük megdermett troll, akik nem bújtak el Napfelkelte elôtt. Azt is mondta tegnap, hogy állítólag az apuka troll nem él együtt a család többi részével s ha meg akarta az anyuka látogatni az apukát, akkor útnak indult a kicsikkel, de gyorsnak és ügyesnek kellett lenniük, hogy megtalálják egymást még mielôtt a nap elsô sugarai megtörnék az éjszaka sötétjét. Ez sokszor nem sikerült nekik, ezért lehet látni egy nagy es sok kis oszlopot egymás mellett.

Kiérve a fôútra gyalogoltam valamennyit az aszfalton, amíg egy kanadai pár fel nem vett s el nem vittek Skútustadirba, ami a következô falucska volt. Itt pseudokráterek körül lehetett sétálni egyet. Közben lassacskán elkezdett sötétedni s minden gyönyörû meleg fényben úszott hála a lemenô Nap sugarainak. Szerettem volna világosban visszaérni, ezért átmentem az út másik oldalára s kerestem egy parkolót. A harmadik autó vett fel, egy kedves holland lány. Egészen a kempigig hozott, Ô is itt tölti az éjszakát.

Délután, mert mint az autóba beülve kiderült, még csak négy óra volt, beszéltem egyet az otthoniakkal, jól esett ismerôs arcokat látni.

Számomra is meglepetés volt, hogy mennyire jól viseltem az egyedüllétet. Dudorásztam, sétáltam, gondolkoztam. Rájöttem, hogy nincs miért félni tôle. Féltem elindulni Reykjavikból, féltem egyedül lenni, de kezdek megbarátkozni a társaságommal. Annyira nem rossz. Többnyire egyetértünk.

A idô egészen olyan volt, mint otthon november közepe fele. Sáros, szeles és az ôszrôl már csak az avar árulkodik, a fák és bokrok egészen kopárak.

Mára gyönyörû északi fényt ígérnek, remélem megéri ébren maradni. Holnap reggel szeretnék korán kelni, hogy amire már teljesen kivilágosodik útnak indulhassak, ki tudja meddig jutok s hol alszom holnap éjjel. Remélem Asbyrgiben. Ha lesz wifi, jelentkezem. Köszönöm! Legyen egy nagyon szép napotok!

80. Nap

Myvatn tó 1

Reggel korán felszaladtam Edohoz, mert valamit ott felejtettem. Palacsintával várt s közösen reggeliztünk egy gyorsat, aztán irány a buszpályaudvar. Könnyes szemekkel sétáltam végig az alvó városon, néztem a kivilágított kirakatokat s az járt a fejemben, hogy vajon ez az öt nap fogja-e megkoronázni az ittlétemet. Hogy vajon azért alalultak mindig úgy a dolgok, hogy valakivel együtt mentem, hogy megtanuljak még jó sok dolgot, amielôt egyedül indulok el? Hogy vajon mennyire fogom tudni kihasználni ezeket a perceket s vajon mennyit fogok még tanulni, vajon mennyit fogok felhasználni most s mennyit majd az életem további részében abból, amit itt megtanultam, megtapasztaltam.

A buszozás aránylag gyorsan telt el, noha kb 6 órát voltunk úton. Sokat aludtam és csodáltam a tájat. Kicsit hiányzott az mp3-asom, nem találom két napja, de biztos ennek is, mint minden másnak is, oka van. Akureyriben kicsinek és egy kicsit elveszettnek éreztem magam, de amíg körbejártam a várost elmúlt. Be szerettem volna menni a templomba, hogy érezzem is, ne csak tudjam, hogy nem vagyok egyedül, de zárt kapukra találtam, ezért kint, csendben imádkoztam egyet.

Másfél óra sétálás után értem ki a városból és csodálatos látvány fogadott. Akureyrit körbeölelik a hegyek, amelyek csúcsát már hó borítja és az alacsonyan úszó felhôk egészen misztikussá varázsoltak mindent. Nem kellett sokat várnom az elsô fuvarra, egy két gyerekes, kutyás család vett fel ( nehéz volt egy picit beszuszukálóni az autóba), hihetetlenül aranyosak voltak. Velük kb 10 km-t utaztam, aztán letértek a fôútról én pedig stoppolt tovább. Nem telt el 10 perc, amíg egy 60 körüli, szintén nagyon aranyos bácsi felvett s elhozott egészen a Myvatn tó partjáig. Sok mindenrôl beszélgettünk a bukaresti tömbházaktól ( mert járt kedves kis fôvárosunkban) az izlandi trollokig mindenrôl. 40 évet tanárkodott, s most éppen vízszerelést tanul. Ritkán volt ennyire jó társaságom stoppoláskor.

A tó partjára már sötétben értem s eltelt egy kis idô (de hála a maps.me-nek nem túl sok), amíg megtaláltam a második kempinget, az elsô zárva volt. Lámpafényben közelharcot vívtam a Francesca sátrával. Két oszlopot kellett csak a helyére tenni s elvileg áll is az egész. Ez így nagyon szépen hangzik, a baj az volt, hogy nem emlékeztem, hogy mit mondott Farncesca: "kezd a feketével, mert az az erôsebb", vagy "ne kezd a feketével, mert az már egyszer el volt törve". Nem mindegy. Úgy döntöttem, hogy a második állítást fogadom el igaznak. Betettem a piros cöveket a helyére de akármennyire is erôlködtem, a másikat nem sikerült bepattintani a helyére. Beállítottam ezért a földbe kicsit morcosan s úgy döntöttem elmegyek enni, mert Edo reggeli palacsintája óta csak egy cikk csokit ettem, amit a söfôr adott.

Nem tartott túl sokáig ez az elhatározásom, túl erôs volt a szél, féltem úgy hagyni a sátrat. Lebontottam s megcseréltem az oszlopokat, így már kevesebb erôlködés után vígan állt a szerkezet s én is egészen jó hangulatban vadásztam elô a spagettikonzervemet ( ez volt az egyetlen konzervkaja a tonhalom kívûl) , mert hát ugye azt kell megenni elôszôr, ami a legnehezebb. Beültem a konyhába, ahol sok kínai halat sütött s rá kellett döbbennem, hogy elkémyeztetett városi leányzó vagyok, kisebb örökkévalóságnak tûnt, amíg sikerült kihámozni a spagettimet a huzatából. El voltam kényeztetve a csavarós nyitokkal, te csak ráteszed s ô csinálja, amit kell. A bicskán lévô nem ilyen. S ez után jött a nap legnagyobb meglepetése: a spagettiben csak fûszeres paradicsomszósz volt, laska sehol. Jobb híjján, ha már megvívtam a konzervvel nem hagyom, hogy a laska elvegye a kedvemet, kicsit felhígítottam s ettem nagyon fûszeres paradicsomlevest. Nem mondom, hogy életem legjobb vacsorája volt, de több volt a semminél.

Most már lassan készülök lefeküdni, szokom az egyedüllét gondolatát és érzését. Kíváncsi vagyok, mikor fog eljönni, vagy egyáltalán eljön-e az a pillanat az út alatt, amikor egészen megbarátkozom vele. Egyelôre csak azt érzem, hogy nehezebb, mint gondoltam s hogy nagyobb a felelôség, mint amikor többen utaztok együtt. Olyankor van kivel megvitatni a dolgokat, van, aki elmondja, ha hülyeséget készülsz csinálni s van, aki kisegít, ha belelépsz az árokba. Most kétszer kell megnézni, nehogy a talpam alá árok kerüljön.

Szép napot, ölelés mindenkinek. Még nem tudom, hogy hol alszom holnap éjjel, ha ugyan itt, akkor jelentkezem, ha máshol, akkor majd kiderül.

79. nap

A bárány szembenéz

Tegnap is egy hosszú nap volt. Kicsit döcögősen indult, mert reggel, még álmosan a buszmegállóban megint el kellett teljen pár perc, amíg rájöttem, hogy szombat van s sétálni kell, de beértem időben. Hárman dolgoztunk Monicaval és Caoval és ugyan nem volt túl sok tennivaló és kivételesen négykor végeztem, de azért végigrohantunk a napot. Cserélgettük továbbra is a paplanokat. Az izgazat megvallva egész munkanap alatt kicsit zsémbes voltam s minden kicsi apróságon majdnem felhúztam magam. Ez volt az első ilyen nap, de nagyon kellett dologzzak azon, hogy ne legyek ideges.

Tegnap, konyhatakarítás közben megtörtént, amire nem számítottam volna soha. Gondolom a legtöbbetek, ha másért nem, a foci EB kapcsán látta, hogy milyen "szörnyűségeket" esznek errefelé az emberek. Különösen sokszor botlottam bele a bárányfej fényképébe, vagy vákumfóliában az üzletek polcain vagy sütve, tányéron.

Valahogy így:

Az igazat megvallva nem nagyon törtem magam, hogy megtaláljam az üzletekben, de eddig nem volt szerencsém találkozni vele, most azonban szembe nézett velem a szerves hulladékok közül. Nem szeretném ecsetelni, hogy hogy éreztem magam és milyen hangot adtam ki, amikor megláttam :D

Délután lementem a bolhapiacra, mert azt mondták, hogy ott minden kapható, amit az ember szeme-szája kíván. Ez túlzás, közelsem akkora a választék, mint otthon a bolhapiacon, de tény, hogy szárított haltól kötött pulóverig minden volt. Egy fél óra alatt körbejártam s gyorsan jöttem is ki, elegem volt az emberekből. Aztán Bónus, hogy vegyem meg még az utolós szükséges dolgokat az útra, skype, sütés, csomagolás, ágy. Ilyen sorrendben. 

Valamikor éjfél körül feküdtem le s kicsit nehéz volt így hatkor felkelni, de várom már,  hogy menjek. Mégsem vagyon olyan nagyon szupermotivált, talán egyre jobban várom, hogy lássalak Titeket. Hiányoztok!

Ölelés, legyen egy szép hetetek, amikor találok valahol wifit, ami lehet, hogy csak 5 nap múlva lesz újra itthon, akkor jelentkezem. 

78. nap

Rossz a rendszer

Hihetetlenül rövid leszek, mert esek a fejemre. Bocsánat!

Ma egy nagyon jó nap volt, de nagyon fárasztó ugyanakkor. Hihetetlenül sokat nevettünk, mindenen. Ma volt az első nap, amikor utolért a röhögőgörcs, s akik ismernek, tudják, hogy ilyenkor számomra minden vicces és nem bírom abbahagyni a nevetést. Könnyesre kacagtam ma magam Franciskával, mind a kettőnket ma ért utol a hülység. 

Előszőr ebédszünetben ültünk le, mert nagyon sokan jelentkeztek ma ki, s sok volt a munka, de akkor elkezdtünk valamin nevetni, nem tudom már min, de talán nem is ez a lényeg. Majdnem sikerült megfulladni egy falat kenyérrel a számban nevetés közben. Aztán egy órát szemetet válogattunk, s mire azt hittük, hogy már a csak a konyhákat kell kipucolni s végeztünk, megérkeztek az új paplanok. Eddig "Midhusban" (itt vannak a legolcsóbb, 6 ágyas, közös fürdős, vegyes hálók), nem voltak paplanok s nagyon gyorsan ment a rendbetételük, mert csak le kellett törölni az ágyat s a párnára rátenni a lepedőt és a párnahuzatot. Ma megjöttek a paplanok s innentől kezdve itt is jár majd az ágyakohoz paplan is, ami azt jelenti, hogy sokkal több ágyneműt kell majd minden nap összefogni s ezen szobák takarítása is lassabban fog menni. De ha már megjöttek ki kellett őket csomagolni, s mivel nem akárhonnan jöttek, nagyon elegánsan. három különböző rétegbe voltak csomagolva. Előszőr nyolcasával kartonba, aztán egyesével vákumfoliában s még egy táskában, ezért hihtetlenül sok időt igényelt, amíg egyesével kicsomagoltak és helyretettük őket (12 ilyen szoba van). A végén már nagyon kifutottunk az időből s úgy döntöttünk, nem hordjuk őket tovább, feltettük egy ágyneműs szekérre őket kicsomagolva és összefogva, "Tiég vagyok, vigyél el az ágyig" felirattal. Aztán szóltunk a recepción, hogy adjanak mindenkinek paplanhuzatot. 

Ezek után a mosdók takarítása következett, ahol valaki megint úgy döntött, hogy kitol a redszerrel s vécepapír helyet kéztőrlőt használ és a vécécsésze helyett a földre dobja őket. Ennél jobb meglepetés már csak a saját kukáinknál ért, amikoris már fáradtan, fél öt körül Francesca felemelte az egyik papiros kuka tetjét s kiderül, hogy valaki itt is kitolt a rendszerrel. A kemény kartonokat kilapítva egy polcon tartjuk, a puha kartonok és a kis, kocka dobozok ("Tetra pack"), pl tejes dobozok egy zsákba mennek, a papírzsebkendők a szerves hulladékhoz s minden egyéb papír a papíros kukába. Na, egy ilyet nyitott ki kollegina, s megláttuk benne a hihetetlent (ezekhez csak a személyzet fér hozzá): pizzásdobozok (kemény karton) és papírzsebkendők tömkelegét. Megint kitört a nevetés s egy pár percig nem is igazán tudtunk csinálni semmi mást, csak törölgettük a könnyeinket. 

Fél hat el volt múlva, amire hazaértem s kiderült, hogy este fél kilenctől házgyűlést tartunk. Gyorsan főztem egy kis "bajnok levest" (instant laska) s skypeoltam kicsit, utána pedig sütöttem egy almáspitét, hogy megadjuk a módját, ha már gyűlűnk. Egészen jó hangulatban meg tudtuk vitatni, hogy ki mivel nem elégedett s megegyeztünk pár dologban. Ezt követően pedig járt a Mikulás, mert felszámolták a másik "staff" házat, ahol a többi nem izalndi munkatárs lakott, mert mindneki elment, s megkaptuk az otthagyott cuccokat s lehetett válogatni. Mindenki talált kedvérevalót, én egy ragasztót, amire nagy szükségem volt már.

Most viszont megyek lefeküdni. Megtanultam ma,  hogy ha elég lendületesen és kellő humorral és jókedvvel állok a dolgokhoz, akkor minden lehet vicces, és minden sokkal könnyebben és gyorsabban megy. Ölelés Nektek, legyen legalább annyi boldog percetek, mint nekem volt ma.

77. nap

Segítőkészség

Ma is egy szép napra ébredtünk :) Már sötétben megyek munkába és vacsorakor már megint sötét van, de ez különösebben nem akadályoz meg abban, hogy már a megálló fele vigyorogjak, mint a tejbetök.

A nap munkás része kicsit zsúfoltra sikeredett, habár összesen 23-an hagyták el a hostelt és hárman dologztunk ma. Sok iskolás csoportunk van, amivel együtt jár a nagyobb felfordulás, sok szemét, ezért sok a szétválogatni való szemét, ami sok idő (remélem követhető voltam). Valamikor kettő körül sikerült végezni a szobákkal s fél háromkor sor került a havi megbeszélésre a City Hostel csapatával. Sok sok jó ember egy helyen :D A Joe feleségének a munkaadójától még fánkot is kaptunk (Joe felesége fánkokat készít, de nem egészen tudjuk, hogy hogyan is kerültek a fánkok a recepció mögé, mikor, ki hozta és milyen céllal, de jól esett ).

Mivel a gyűlés eléggé elhúzódott utána megint rohanni kellett kicsit, hogy tudjuk befejezni az épület egyéb termeinek a takarítását négyig. Nem meglepő módon nem jött össze, de sebaj. Azért fél ötkor már skypeoltam, kijelentkezés után.

Sok segítséget kaptam ma a hosteltől: kértem szállást Akureyriben, amit végül nem fogok kihasználni, mert sok változás történt ma az órarendben, de ennek ellenére készségesen segítettek (fogalmam sincs, hogy kivel leveleztem, de aranyos volt). Ugyanakkor tegnap, ha már sikerült felfedezni Miguel és Oliver segítségével az online bank szépségeit, akkor máris rájöttem, hogy valahol megcsúszott valami és nem találnak a munkaóráim a banki kifizetés és a hostel rendszerében, ezért írtam egy levelet egy bizonyos Anna-nak, aki minden bizonnyal a könyvelő, s Ő is hihetetlenül türelmesen és kedves elmagyarázta, hogy mit vontak le, hogy a hónap nem hónap végével, hanem 25.-én zárul s ezért a különbség. Erla, a recepció vezetője is meglepően jó kedvében volt, sikerült addig cserélgetni a műszakokat, hogy mindenkinek jó legyen. E szerint szombaton még dolgozom s csak vasárnap reggel indulok Akureyribe (mert szombaton munka után már nincs busz), de csak csütörtök este kell visszajönnöm. Tehát így is lesz 5 napom.

A mai nap másik híre, ami jól esett: Miguel és Montse kiszámolta (Ők felelnek mindenért, ami a szeméttel vagy egyéb újrahasznosítással, a fentarthatósággal, az ételek ellenörzésével stb kapcsolatos - Ők a Green Messengers csapat vezetői), hogy napota 9g szemetet termelünk vendégenként összesen. Mégis megéri annyit válogatni  :D

Munka után, mivel reggel fürdőruhát nem pakoltam, arra számítva, hogy rohanok haza sütni, bebusztoztam a városba, hogy keressek még egy pár dologot, amire szükségem van. A buszon leült mellém egy kedves. 20 körüli lány, köszönt, mosolygott és elkezdtük beszélgetni. Ugyan sok érdemlegesről nem beszéltünk, csak arról, hogy ki hogy került ide és mit csinál, megtudtam, hogy Ő csak azért van itt, mert Amerikából így olcsóbb repülni, s hogy épp Spanyolország- Németország-Új-Zéland útvonalon utazik meghatározattlan időre. Aztán a központba érve kicsit útbaigazítottam, megöleltük egymást és elváltunk. Nem tudom miért, de nagyon feldobta a napomat. Azóta azon gondolkozom, hogy vajon mások napját is be lehet ennyire könnyen aranyozni egy mosollyal...?

Ezek után egy gyosr Bónus látogatás s máris jöttem haza, hogy inkább bentről örüljek a viharos napnak. Mostmár pedig csak a zuhanyzás és lehet, hogy egy filmnézés van hátra a napból, aztán vár a pihe-puha ágy. Legyen egy nagyon szép és szerencsés találkozásokban gazdag napotok :) Puszik

76. nap

Nincs hideg, csak sz*r ember? Akkor nincs nagy vihar sem, csak kevés akaraterő?

Reggel nagyon lekesen és nagyon későn keltem. Kialudtam magam, aztán reggeliztem s újra a nyakamba vettem a várost a kint tomboló vihar ellenére.

Reggeli közben megnéztem, hogy milyen múzeumok maradtak ki, s úgy döntöttem, hogy a Saga múzeum nem ér meg 15 eurót, ezért végül a halászati/tengerészeti múzeumot látogattam meg, s tervbe vettem a fényképészeti múzeumot és a vulkán kiállítást. A halászati múzeumban kezdtem, de már majdnem dél volt, mire odaértem. Ez volt az első (és nagy valószínűséggel az utolsó) múzeum, ahol fizetnem kellett, de ez sem került túl sokba, viszont érdekes volt.

Külön részleg volt a hajókon dolgozó nőkről, hogy ők hogy éltek, s megtudtam, hogy nem meglepő módón nagyon kevés nő dolgozott a fedélzetem, legtöbb esetben maximum egy hajónként, de már az 1800-as években született egy törvény, miszerint ugyanolyan fizetést érdemelnek és egyforma jogokkal és kötelességgel rendelkeznek, mint a legénység többi tagja.

Egy másik teremben megcsodálhattam, hogy milyen eszközökkel halásztak, de volt berendezett hajóorr, halszárító építmény és üzemi halpucoló gép is.

Az is kiderült számomra, hogy nagy ellenségeskedés volt a brittek és az izlandiak között az 1900-as években az óceánban található tőkehalak miatt. Nem nagyon tudták eldönteni hogy ki hol, mikor és mennyit halászhat. Sok érdekes történet van e mögött is, számomra a legszimpatikusabb: egy dalszöveg részlet, szabad fordításban (angolul volt a múzeumban): Nem túl okos állat a tőkehal, de a britteket még ő sem szereti.

Ezek után újra megharcoltam a széllel és eljutottam valahogy a városházáig, ahol egy óriási 3 dimenziós térkép van az alagsorban. Különleges érzés volt végignézni, hogy mennyi helyen jártam már s mit nem láttam még és jól esett nyugtázni, hogy ahhoz képest, hogy mennyi időm volt, egészen sokat utaztam. Sok időt töltöttem el a térkép körbesétálásával, emlékek felidézésével, de nem sajnáltam. Sok van belőlük szerencsére (mármint szép emlékből).

A fényképészeti múzeum végül kimaradt s a vulkán kiállítást is inkább végigszaladtam, mint megnéztem, de így is érdekes volt. Különböző vulkáni kőzetek, kristályok, hamu és ami talán a legérdekesebb volt, földszeletek a különböző vulkánok környékétől, amelyeken látni lehetett a kitöréseket, ahogy rétegződtek az eltérő színű, finomságú és összetételű kövek, kavicsok és hamu a sejtett időszámításunk előtti 2000. évből egészen a 2010-es Eyafjatlajöküll kitöréséig. (Az Eyafjatlajöküll tulajdonképpen a gleccser neve, ami a vulkánt borítja, azt jelenti a szigetek hegyének gleccsere. A vulkán tulajdonképpen a szigetek hegye nevet viseli - Eyafjatla -, mert egyedül Ő látható a Vestman szigetekről.)

Ezt követően bankba mentem s végre megkaptam a szép piros izlandi bankkártyámat (nem kell többet pluszba fizetni minden kátyahasználatkor - yeey ) s kértem hozzá online felületet is. Amikor bemész a bankba kell húzni egy számot s utána, rendszerint, kb 10 percet várni, amíg sorra kerülsz. Nagy boldogan készítettem magamnak egy cappucinot, mert már nagyjából bőrig voltam ázva deréktól lefele, amikor beértem a bankba, illetve készítettem volna, de alighogy megnyomtam a gombot csengettek, cserélődött a szám a kijelzőn és én voltam soron. Gyosan kellett dönteni, hogy inkább megvárom a cappucinom és húzok még egy számot vagy otthagyom a meleg italom és megoldom a "hivatalos ügyeket". Az utobbi mellett döntöttem és titkon reménykedtem benne, hogy senki sem fogja lenyúlni a poharat, amit előkészítettem.  Nem így történt. Ugyan egészen gyorsan ment, mire visszaértem az autómatához a cappucinomnak hűlt helye volt, de készítettem egy másikat :D ingyen van. Miután mindez megvolt, meg szerettem volna változtatni a pin kódomat, nehogy összekeverjem, elfelejtsem stb. Azt mondták, hogy ezt az bejáratnál található  bankautómatánál tudom megtenni. Boldogan, a forró kávét szorongatva kiléptem az előtérbe, nagy büszkén betettem a kártyám s láss csodát, az autómata csak izlandiul tudott. Nem hogy a pint nem sikerült átálítani, örültem, hogy sikerült a kártyát visszanyerni az autómatából.

A banki incidenst követően meglátogattam Edot, mert megígérte, hogy segít megtervezni az északon töltendő 5 napot. Szombattal kezdődően lesz 5 szabadnapom, amikor az ország északi felét szeretném bejárni, Akureyri, Myvatn, Dalvík, Húsavík környékét. Ez meglepően gyorsan ment, írtunk egy egész szép kis listát a látnivalókkal s felosztottuk, hogy hogy fér bele a napokba.

A következő uticél a Kringlan nevű bevásárlóközpont volt, kellett vegyek egy pár dolgot az útra, a buszokkal azonban most sem volt szerencsém. Megkérdeztem Edot, hogy hogy tudok Tőle eljutni a legkönnyebben a boltig, mire azt mondta, hogy a 11-es busszal, de valahol elcsúszott valami az iniformáció átadásakor és a rossz irányba ültem fel, így újra volt egy kis városnéző sétám, de hát szerencsére nincs végállomás, körbe mennek a buszok (vagy legalábbis azok, amikre eddig rosszul ültem fel). Így 20 perc helyett 50 percet vett igénybe, hogy célba érjek, de láttam a városnak egy olyan részét, amit eddig nem.

S ha eddig azt hittem, hogy tombol a vihar odakinn, hát megkaptam. 20 perccet kellett volna várni a következő buszra, de mivel nagyjából 10 percre lakunk a bolttól, úgy döntöttem hazasétálok. Lehet jobban jártam volna, ha megvárom a buszt. A zacsim nehéz volt, a szél tombolt, az eső szakadt. Időnként, amikor a szél csendesült kicsit szedtem a lábam, amikor nagyon fújt beálltam az út melletti fa alá. Majd fél óra alatt, bőrigázva, de hazaértem :D

Estére pedig már csak az online bankfiók visszaigazolása, pár mail és a blogírás, főzés maradt. Mostmár pedig lassan fekszem.

Ezzel a hihetetlenül jól sikerült, halászati múzeumban készült képpel kívánok Nektek nagyon szép napot.

(Fel lehetett próbálni a reprodukcióját a régi halászruháknak, ez egy bőr sapka, amit halolajjal kezeltek. Rettenetesen kancsi és borzasztóan sárga vagyok ezen a képen, de fogjuk rá a kamerára, mert hát ugy hibást mindig könnyebb találni, mint bevallani, hogy kicsit kancsi és sárga vagyok ;) )