59. nap

Fényjáték

Reggel Franciscaval újra taxiztunk, s ma valamivel korábban indultunk, így volt időm még reggelizni is valamit :D. A kempingbe érve megjártam a szokásos kört és kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy ez az utolsó napom a kempingben, de legalább illendően végeztem az utolsó körútat, mire befejeztem megjelent a szivárvány az égen: van remény :) Szép üzenet

Aránylag csendes nap volt a kemping szempontjából, nagyjából 10-15 ember jött összesen a recepcióhoz, míg ott ültem, ezért megbeszéltem Heidaval (ketten voltunk ma is), hogy átmegyek a hostelhez segíteni kicsit, mert Francisca ma egyedül volt a teljes épület kitakarítására. Illetve volt két "runner", akik izlandi sulisok, s csak hétvégenként jönnek be, ha hívják őket, de alapvetően szemetet válogatnak vagy maximum konyhát takarítanak, de a szobákat nem. Így miután a kempingben befejeztem a takarítást átszaladtam és egy óra alatt rendbehoztam, többé-kevésbé a második emeletet,  a hat ágyas szobákat. Ezeket a legkönyebb és leggyorsabb takarítani, csak nedves rongyyal letöröljük az ágyakat (mert gumilepedő van rajtuk), teszünk a párnára egy lepedőt és a párnahuzatot, felmossuk a padlót s készen is van.

Ezek után sem lett zsúfoltabb a kemping, Heida talált egy döglött egeret, de ez volt minden, ami érdekes történt egész délután. Illetve megtudtam, hogy nem messze tőlünk van egy mászóterem, ami nem túl drága s bérelhetek ott cipőt is (mert a sajátomat nem hoztam magammal), szóval egy újabb dolog akadt, amit érdemes délután csinálni (ha a 8 óra takarítás után még van kedvem és erőm). A műszak végeztével skypeoltam kicsit s utána felkerestem a Natha yogaközpontot.

Az uszodában találtam rá a szórólapjukra s ma nyitott kapus program volt, két vezetett meditáció. Úton arrafele eltévedtem s teljesen kicsit kezdtem kétségbe esni, amikor láttam, hogy 18:03-at mutat az órám és én még mindig a kezemben a telefonnal rohangálva próbálok rájönni, hogy hol tértem le a helyes útról. De hát mint tudjuk, jó izlandi szokás szerint nem maradtam le semmiről, 5 perc késéssel érkeztem és én voltam az első.

Az első meditáció "a nemzeti szellemre való rákapcsolódás" volt. Így kicsit furán hangzik, de mielőtt nekifogtunk elmagyarázták, hogy tulajodképpen miről is szól ez s miért tartják fontosnak. Az elmélet szerint, ahol több, mint két ember összegyűl, ott kialakul egy közösségi szellem és egy közös tudás. Ha nem is tudatosan, de megosztjuk egymással azt, amink van, azt a tudást, amit felhalmoztunk az évek során. Ezért van az, hogy minden nemzetnek megvannak a maga sajátosságai. Az Ő nemzeti tudatukban az van benne. Ez a meditáció pedig arra szolgált, hogy kóstolhassunk kicsit bele ebbe az izlandi tudásba, hogy kicsit hangolódjuk rá a helyre és a helyiekre. Igazából sok nem törént fizikai síkon, helyi zenét hallgattunk, amit helyiek játszodtak, de mégis annyira hihetetleül magávalragadó volt. Fejben végigjártam mindent, ahol eddig megfordultam s tényleg még sokkal inkább magaménak éreztem, mint előtte. Hallottam a vízesések hangját a dobokban, éreztem a süvítő szelet, láttam a hihetetlen tájakat...Felemelő érzés volt.

Ezek után egy bizonyos spirál meditációt próbáltunk ki, amit, mint ma megtudtam, minden évben gyakorolnak Costinești-en. Az elv az, hogy csillagjegyek szerint állunk sorba, ha lehet, akkor férfi és nő váltakozva, megfogjuk egymást kezét és ebből a hosszú láncból egy spirált formálunk és hagyjuk, hogy az energiák áramoljanak. Az elején nem éreztem túlságosan sokat, aztán, ahogy sikerült ellazulni kezdtem értezni, hogy hogy melegednek a kezeim, hogy leszek egyre könnyebb és egy adott ponton arrább kellett lépjek (álltunk), mert az volt az érzésem, hogy annyira magával ragad az egész, hogy másképp elvesztem az egyensúlyom. Fél órát álltunk így, de nagyjából 5 percnek éreztem és hihetetlenül feltöltődtem.

A meditáció végén mindenki visszaült a maga is párnájára, s beszélgettünk még egy ideig, senki nem nagyon akart mozdulni. Aztán, nagyjából fél órával később elkezdtük összeszedegetni a dolgainkat, de még maradtunk beszélgetni. Érdekes és értékes emberekkel találkoztam, egy yoga oktató párral az államokból, ők haza is hoztak autóval, egy helyi férfival és nővel, utóbbiról kiderült, hogy sokat dolgozott Sirrával a hostelekben, a Green Messengeresekkel alapvetően (a Work awayesek). Nagyon jól esett őszíntén, hosszan, szívből, lelkesen ölelni embereket. Közösen jól lenni. Sokat jelent.

Lassan már készülődtünk, elköszöntünk egymástól, amikor az amerikai férfi szaladt fel az emeletre (itt volt a foglalkozás), hogy hihetetlen szép sarki fények vannak. Gyorsan felkapkodtunk magunkra a  kabátjainkat és cipőinket. Fantasztiukus látvány fogadott. Pont fölöttünk, körben, a teljes égbolton táncolt egy fénylő, zöldes láng. Az első igazán világos északi fény, amióta itt vagyok (de bízom benne nem az utolsó). 5-10 percet csak csodáltunk a jelenséget a parkolóból, aztán, amikor halványulni kezdett autókba ültünk és mindenki ment boldogan a maga útjára.

Gyorsan hazaértem, hála a kedves amerikai párnak, s máris nekiláttam az almáslepény elkészítéséhez. Francesca felajánlott még 4 almát, ahhoz az 5-höz pluszba, ami nekem volt, s így elegendő gyümölcsöm lett két tésztához, az egyik jön be velem holnap, elbúcsúztatni Vittoriot, a másik pedig marad itthon, mindenkinek.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire lassan készül el az almáspite. Lehet velem van a baj, de lassan másfél órája csak sül...sül...sül (igaz, kettő kell elkészüljön, de kezdek kicsit türelmetlen lenni).

Én viszont lassan megyek aludni, mert már itt is éjjel egy óra van s holnap pedig irány a nyugati fjordok Edoval. Nem leszek internet közelben a következő három napban, amíg újra találkozunk legyetek jókedvűek és optimisták, tűzzetek ki magatoknak célokat és lepjetek meg egy idegent, vagy akár egy kedves ismerőst. Mindenkinek jól esik egy kis figyelmesség. Nagy ölelés